A mű 7 szerkezeti egységből áll.
Az 1. egység témája az önző ember, aki az idők kezdete óta légvárakat épít magának.
A 2. egységben a világ lakói parányi jelentéktelen alakokként jelennek meg, tetteikben nincs se összhang, se értelem. De kiemelkedik közülük egy, aki fáklyaként világít.
A 3. egység bemutatja, hogy a fényt, a világosságot hozóra mindenki másképp tekint: ki gúnnyal, ki tisztelettel.
A 4. egységből megtudjuk, hogy mit világít meg a fáklya fénye: a zűrzavart, a piszkot, az emberi kicsinységeket. Nincs többé szabadság, se igazság.
Az 5. egységből kiderül, hogy csupán egy erő uralja a világot, az Undor Angyala, mely nem más, mint a fent említett fáklya.
A 6. egység témája a fáklyaként lobogó tanítása, üzenete az embereknek: hogyan éljenek, hogyan viselkedjenek, ne hódoljanak eszméknek, ne kövessenek feltétel nélkül senkit, semmilyen elvet – ez az egyetlen módja annak, hogy az emberiség, a világ végre megnyugodjon, megtalálja rendjét, harmóniáját.
A 7. egység kifejti, hogy az Undor Angyala vár az örökkévalóságig, a világ pusztulásáig.
Weöres Sándor történelemszemlélete szerint a látható történelmi változások nem lényegesek, mert mindez csak a felszíne egy időtlen folyamatnak. A történelem egyetlen egész, önmagában mozgó világ, káosz, melynek kavargásából az ember csak úgy tud kiszabadulni, ha leás az alapig, ha visszaemlékszik a kezdetre, amikor még nem így volt.
A XX. századi freskó a költőnek az emberi történelemmel szemben érzett bizalmatlanságát fejezi ki. Weöres Sándor elutasítja mindazt, ami a 20. század emberét megnyomorította és megkeserítette. A 20. század embere sokat szenvedett, sok megpróbáltatás érte, s a költemény erről a történelmi sorsba való beletaszítottságról, a zűrzavarról és a vergődésről szól.
Weöres Sándor a történelmi megváltás teljes reménytelenségét vallotta, bár ez a műve nem tartozik költészetének fősodrába. A vers beszélője a történelmi változásokat felszíni jelenségnek tartja, erre utal a külsődleges jegyekre utaló „díszek” és a haszontalan, felesleges holmit jelentő „lomok” szó használata.
A vers szerint az elidegenedés időtartama 3 ezer év: az emberiség – vagy legalábbis az európai nemzetek – 3 ezer éves történelmét a költő légvárépítésnek nevezi. Weöres az európai gondolkodás individualizmusában látja a történelmi cselekvések fő mozgatórugóit. Az „én”, az „enyém”, az „engem” nagy ládái végül felbillentették Felhőkakukvárt. (A személyes névmások alany-, birtokos, részes és tárgyesetű alakjainak halmozása az individualizmusra utal.)
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
