Felhőkakukvár Arisztophanész Madarak című vígjátékában (Kr. e. 144.) megnevezett „hely”, amely az istenek és az emberek világa közt található. Két athéni polgár, két földi halandó, akik vidámabb és gondtalanabb életre vágynak, kitalálják, hogy felépítik Felhőkakukvárt, a madarak birodalmát, ahol ők lesznek az urak, s társaik majd az olümposziak helyett – akiket elzárnak az emberektől – őket fogják imádni. Ilyen elképzelések a 20. században is előfordulnak.
Arisztophanész komédiája szatirikus hangvételben fogalmaz meg maró társadalombírálatot. Weöres Sándor versének alaphangja is ez.
A versben a széthullás, a káosz uralkodik, amely az individualizmus által mozgatott történelmi tettek következménye. Az emberi társadalom fő jellemzői a beszélő szerint az erkölcstelenség, a zűrzavar és a vergődés.
Felhőkakukvár összedől és az alatta felgyűlt ganajba zuhan, az emberek pedig vakon rohangálnak. Egy emberetlen, önmagától és a léttől is elidegenedett, értelmetlen cselekvésekben felőrlődő, széttiport hangyabolyra hasonlítanak. Ezt fejezik ki az igei állítmányok („hemzsegnek”, „nem értik”, „nem látják”, „vergődnek”, „cipelik”, „akarnak”) és a határozók („jajgatva”, „futkosva”, „egymásra tiporva”, „dúlva”).
Az értelem nélküli cselekvéssorban a beszélő kétkedése fejeződik ki, aki nem hisz az újraépítésben. Ebben a történelemmel szembeni bizalmatlanság kap hangot.
Egyvalaki, aki lát köztük, felgyújtja magát, hogy fáklyaként világítson másoknak, és ők is lássanak. Az emberek egy része megvetéssel nézi, más részük ürül, hogy az élő fáklya fényénél menteni tudják a kacatjaikat. A fáklya fényénél tehát nem megvilágosodnak az emberek, hanem arra használják a fáklyafényt, hogy a törött lomokat cipeljék, ami a belátás hiányát jelképezi.
A fáklya ismerős motívum a magyar irodalomból: a váteszköltő, a lángoszlop már Petőfi verseiben is feltűnik, akinek küldetése az, hogy megmutassa a jó utat a világban, hogy világítson az eltévedt embereknek.
Igen ám, de a fáklya itt mire világít rá? Törmelékre, trágyára, fekete semmire. Vagyis egy olyan világra, amiből eltűntek az értékek.
És mire szólítja fel az embereket? Arra, hogy „ne fontoskodjatok”, azaz ne gondolkozzatok, ne kövessetek eszméket, ne legyenek elveitek. Ez mintha az eddigi fáklya-feladatokkal épp ellentétes törekvés lenne: ez a fáklya nem vezetni akarja a népet, hanem eltántorítani mindenfajta cselekvéstől, rávenni, hogy adja fel az eszméket, zászlókat, elveket, és az individuális gondolkodást.
Weöres Sándor tehát élesen szembehelyezkedik a magyar költészet váteszhagyományaival. Szerinte az ember csak akkor tud harmonikusan beleolvadni a létezés egészébe, ha nem okoskodik, nem nyüzsög, nem fontoskodik: „olyanok lesztek, mint a szívverés: nyugalma működés, / és működése nyugalom”.
Közben eltűnnek az angyalok, a Biztonság, a Szabadság és az Igazság Angyala mind eltűnik. Csak az Undor Angyala marad fenn az égen, amely egy allegorikus kép.
És mi az Undor Angyala? Álruhás szeretet? („alakot váltott szeretet”) Az egyetlen, ami még létező a világban. Ha az emberek közelről látnák, akkor gyönyörűnek találnák, mert ez az angyal maga a szépség. És egy az önmagát másokért elpusztító eleven fáklyával, aki azt hirdeti, hogy „ne fontoskodj”, aki ezt visszhangozza haláláig, de hiába.
Hiába, mert az emberek nem világosodnak meg, és sosem áll helyre a világ rendje, békéje. Weöres Sándor szerint tehát a társadalmi-történelmi szintű harmónia elérése lehetetlen, a világ a széthullás állapotában van.
És mi lesz a fáklya sorsa? A feladatát teljesítette, elhamvadva omlik össze, elporlik. Eszköz volt csupán. Az undor modern prófétája, aki a cselekvés, az eszmék, a gondolkodás feladását hirdeti.
Az Undor Angyala pedig ebben a helyzetben egykedvűen vár a rom felett, amíg a világ végképp el nem pusztul.
A vers utolsó szava, a „vár” hangalakja azonos a versindító metaforáéval: „Felhőkakukvár”. A zárlat visszautalása a felütésre mintegy körkörös (ciklikus) szerkezetet hoz létre, körforgásszerűnek láttatva magát a történelmet is.
