A cím minőségjelzős főnév, témajelölő. A vers fő motívumát, a látványt, a szemlélet tárgyát nevezi meg.
Az eredeti angol szövegben sárga vadnárciszok szerepelnek („wild daffodil”). Fordításában Szabó Lőrinc a látomásszerűséget akarta tovább fokozni azzal, hogy az angol vidéken megszokott és gyakori vadnárciszok helyett a ritkább, egzotikusabb tűzliliomot szerepelteti. Mindkét virág élénksárga színű, de a tűzliliom narancsosabb árnyalatú.
A sárga vadnárcisz, bár szép, teljesen közönséges virág, amely tavasszal mindenhol látható Angliában, míg a tűzliliom egzotikusságával rendkívüliséget sugall. Esztétikailag nagyon hatásosak a tűzliliomhoz kapcsolt tűzmetaforák is, de az eredeti szövegben nem szerepelnek, így Szabó Lőrinc kicsit át is költötte a Wordsworth-verset.
A Táncoló tűzliliomok négy hatsoros stanzából áll és 2 szerkezeti egységre bontható fel.
Az 1. egység (1-3. versszak) a múltbeli látvány leírása, az egyszeri természetélmény megragadása.
A nyitó versszak a beszédhelyzetet írja le: a lírai ént már a vers felütése a középpontba állítja („Sétáltam”). Az angol eredeti azt is hangsúlyozza, hogy egyedül van, mivel a „lonely” (=magányosan) állapothatározó is szerepel benne. Ezzel nyomatékosítja a lírai én elfordulását a világtól, az emberi közösségből való kiszakadását. Ez a magány és kiszakadás a lelkiállapot miatt fontos: ettől kerül az ember befogadásra kész lelkiállapotba.
A rendkívüli lelki élmények befogadásához ugyanis megfelelő lelkiállapot kell, valamiféle nyitottság, elégedettség és könnyedség. Nem az erős koncentráció állapotáról beszélünk, hanem olyan lelkiállapotról, amikor engedjük a figyelmünket elkalandozni, s engedjük, hogy nálunk magasabb erők mozgassanak minket (ezt érzékelteti a hasonlat: „mint felhő, melyet / szél hajt, céltalan, könnyedén”).
A beszélő tehát olyan lelkiállapotban van, amelyben érzékelése felfokozott és szenzibilis, azaz a szokásosnál fogékonyabb a lelki élményekre, készen áll a titokzatos természeti élmény befogadására. Így a szokványos jelenségeket (virágokat) nem a mindennapi formájukban látja: a világ dolgai jelentőségteljes tartalommal telítődnek meg, a szemlélt jelenségek többletjelentést hordoznak.
Ezért a beszélő nem arra törekszik, hogy érzékletesen leírja a tűzliliommal benőtt tópartot, hanem hogy kifejezze azt a megrendülést és elragadtatást, amit a látvány felkeltett benne. A természeti kép titokzatos csodának tűnik fel előtte, a látvány elűzi a kezdeti borongós hangulatát, és átszellemült, ünnepi hangulatba hozza.
Azt, hogy milyen rendkívüli élményként éli meg a sárga virágok látványát, több poétikai eszköz is érzékelteti, pl. a 2. versszak megfordított szórendje, a mondat végére kerülő „vagy tízezer”, valamint a tűzre, lángra, táncra utaló metaforák. Mindegyik azt fejezi ki, hogy itt nem egyszerűen egy szép tájról van szó, hanem valami rendkívüliről, ünnepiről, a hétköznapok felett álló élményről.
A Tejút-hasonlat is a fény, a nagyság, a sokaság képzetét idézi föl, bár a sötét fű közt sárgálló virágok valóban emlékeztethetnek a csillagos égre, és a virágkelyhek formájában is van valami csillagszerű.
A költői eszközök is a természetesben rejlő természetfölöttit sejtetik, így a valószerű látvány a látomás irányába mozdul el. A látomás egy újra és újra átélhető belső kép, amely magasabb rendű a külső képnél, vagyis a látványnál.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
