William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok

A 2. egység (4. versszak) a zárlat, amely megadja az előző strófák mélyebb értelmezését. Az élmény rögzül a szemlélő belső világában. Amikor emlék lesz az élményből, akkor már az ember belső világához tartozik.

Emléken Wordsworth nem a memóriánkkal előhívható dolgokat, hanem olyan emlékképeket ért, amelyek akaratunktól függetlenül jönnek elő. Ez az önkéntelen emlékezési folyamat nem indul be bármikor, hanem csak kegyelmi pillanatokban, és nem egyszerűen felidézi a dolgokat, hanem ismét jelenvalóvá teszi őket: újra átéljük, ami történt velünk. Ez a fajta emlékezés segít megsejteni a létezés mélyebb jelentőségét, és a belső élményekre fogékony embereket gazdaggá teszi.

A vers beszélője „merengő éjeken” emlékezik, vagyis olyankor, amikor a külvilág nem bombázza az embert mindenféle ingerekkel. Ilyenkor az ember könnyebben tud befelé figyelni, és megtalálja önmagában ezt az átlényegült külvilágot, amellyel eggyé tud válni.

Ebben az állapotban úgyszólván megszűnik az alany és a tárgy, a szemlélő és a látvány, az ember és a természet közti különbség: a költő együtt lobog a tűzliliomokkal, mintha egy volna közülük („megint veletek lobogok, / táncoló tűzliliomok”).

A vers tehát végighalad egy lépcsőfokon: 1. élmény (leírása 3 strófán át történik), 2. emlékezés (leírása 4 sor), 3. eggyé válás (leírása 2 sor).

A lírai én jelenbeli lelkiállapota magasabb rendű a múltbelinél, mivel a látomás egy szellemi természetű élmény, amelynek nem csupán külső szemlélője az ember, mint egy látványnak, hanem aktív részese, teremtője is.

A Táncoló tűzliliomok verselése időmértékes, négyes jambikus lejtésű sorokból áll, rímképlete a b a b c c. Versformája tökéletesen alkalmas az áradó, kibomló látvány és lelkiállapot kifejezésére. A strófák utolsó két sora összefoglalja a megelőző sorokat és előkészíti a következő versszakot. Az utolsó két sor pedig megadja az egész vers mélyebb értelmezését.

A magyar fordítás 20. századi, így valamivel zaklatottabb, „modernebb” az eredeti műnél, több benne az áthajlás, a rímhelyzetbe kerülő kötőszó és névmás, de ez nem ront a versen. A mai olvasóhoz ettől még közelebb áll.