Ady Endre: Héja-nász az avaron (elemzés)

Ady költészetének másik sajátossága a szerelem diszharmonikussága. A Léda-versekben van valami sötét, tragikus alaphang, valamiféle gyötrő, mardosó jelleg. Tévednek azok, akik ezt a modernséggel magyarázzák, hiszen a dekadencia, a meghasonlás, a homályosság, a zavaros, komplikált és kusza érzelemvilág nem egyenlő a modernséggel. A modern szerelmi lírában vannak nagyon is harmonikus szerelmek (pl. Radnótié Fanni iránt vagy József Attiláé Flóra iránt).

Ady sajátos szerelmi költészetének kulcsa tehát kizárólag Adyban keresendő, és nem a „huszadik-századiságban”. Ady lázadó volt, aki társadalmi okokból lázadt és nem találta a helyét, s emiatt a megváltást a szerelemben kereste. Ennek a lázadásnak a dacossága vibrált benne a szerelmi életében is, a kiúttalanság komor tudatával együtt.

Azt remélte, a szerelmi szenvedély hozzásegíti ahhoz, hogy maga mögött hagyja az unt hétköznapi világot és elszökjön a „végtelenbe”, a szépség külön világába. A magyar Ugar fojtogató világából is menekülni akart, a szürkeségből is. Ez persze hiú ábránd volt és erre neki is rá kellett jönnie. A felismerés, hogy a lehetetlenre vágyik, érzelemvilágában és szerelmi költészetében is diszharmóniát okozott.

A kezdetben ünnepélyes, lázadó szerelem diszharmonikussá vált: Lédával már nem volt meg köztük az összhang, bántások és visszabántások, veszekedések és kibékülések, elválások és egymásra találások sorozata jellemezte viszonyukat, amely mindkettejük számára egyszerre volt üdvösség és kín, öröm és gyötrelem.

Kapcsolatuk nem boldogságot, hanem szélsőséges érzelmeket, izgalmat, szüntelen feszültséget adott, s Ady szerelmi lírája is ebből táplálkozott.

Az ő szerelme harc és nász volt egyszerre (lásd pl. az Örök harc és nász című versét), égés és fázás, áldás és átok, gyönyör és gyötrelem, boldogság és szégyen, gazdagság és szegénység, és így tovább. Paradoxonok hosszú sorát teremtette meg szerelmi lírájában a kínzó belső ellentmondás kifejezésére.

Ezek az ellentétpárok a költő lelki zavartságát, zaklatottságát érzékeltetik. Ady fel volt kavarva, mert rájött, hogy a szerelemben a kudarc, a bukás lehetősége is benne van.

Kételyek támadtak benne, úgy érezte, férfi és nő viszonyában teljesen reménytelen és hiábavaló az a vágy, hogy tökéletesen, maradéktalanul eggyé váljanak. Ez úgysem sikerülhet. És emiatt a szerelmi szenvedély mélyén kétségbeesést érzett.

Ez a reménytelenség, ez a kétségbeesés mindent a visszájára fordított. A szerelem valami ősi, pogány, ösztönös, vad, irracionális, pusztító erő lett a számára, a nemi vágy pedig valamiféle biológiai végzet, csapda, romboló, esztelen természeti erő, amely a pokolba rántja, bukásba hajszolja az embert.

Így aztán, akárcsak Baudelaire-nél, a szerelem és a pusztulás gondolata egybefonódott Ady lírájában. A szerelmesek egymás halálos ítéletei lettek, maga a szerelem pedig az elátkozottak rontó szenvedélye, amely minden tisztaságot, minden művészi szépséget bemocskol. Pedig Ady a megváltást és a felszabadulást várta tőle!

„Soha két ember jobban, teljesebben nem akart még egymásban megsemmisülni, mint ők. És soha fantasztikusabban szerencsétlen pár nem bolyongott még szerelmes úton” – írta Balogh című novellájában, amely mindjárt a Léda-kapcsolat kezdetén, 1904 nyarán keletkezett.

Adyra egyébként nagyon jellemző ez az ellentmondásosság. Ha többi témáját, többi költeményét nézzük meg, azt látjuk, hogy őt ugyanaz az ambivalens kapcsolat fűzi hazájához, magyarságához, Istenhez és önmagához, mint Lédához, vagy általában a nőkhöz.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!