Ady Endre: Új versek, Góg és Magóg fia vagyok én, A Hortobágy poétája, A magyar Messiások, A Tisza-parton, Páris, az én Bakonyom, A Szajna partján, A Gare de l’Esten. Vízió a lápon, A magyar Ugaron, Héja-nász az avaron, Örök harc és nász, Lédával a bálban, Meg akarlak tartani, Harc a Nagyúrral, Az ős Kaján, Szeretném, ha szeretnének, Sírni, sírni, sírni, A fekete zongora, Mag hó alatt, Nekünk Mohács kell, Nézz, Drágám, kincseimre, Párisban járt az Ősz, A Halál rokona, A föl-földobott kő, Elbocsátó, szép üzenet, Sípja régi babonának, Bujdosó kuruc rigmusa, Új vizeken járok, Hunn, új legenda, A muszáj Herkules, Kocsi-út az éjszakában, Őrizem a szemed, A Sion-hegy alatt, Istenhez hanyatló árnyék, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Az eltévedt lovas, Krónikás ének 1918-ból, Ember az embertelenségben, Intés az őrzőkhöz, Rohanunk a forradalomba, A márciusi Naphoz

A versnek nincs kifejtett lírai énje, nem annyira én-ről, hanem inkább mi-ről beszélhetünk. Ady két kapcsolatrendszert épít föl: a „lírai mi” tartalmazza az én-te és a mi-ők viszonyt is.

Az „ők” a többi héjapárt jelenti, ugyanakkor a vers középpontjában a „mi” áll, a térbeli, tempóbeli és időbeli vonatkozások is a „mi”-hez kapcsolódnak.

A Héja-nász az avaron szerkezetileg 4 egységre tagolható.

Az 1. egység (1. versszak) a bevezetés, amelyben Ady megteremti a versbeli szimbolikus tájat. Fontos, hogy a mű tere valójában jelképes idő, az Ősz, ezért nincsenek is tájelemek benne. A beszélő jellemzi egyrészt a lírai mi közösségén belüli viszonyt („kergetőzve”), másrészt a héjapárt egységként („lankadt szárnyú”).

A 2. egység (2. versszak) egy kitekintés, az előző strófa indoklása. Itt csak az elhallgatás eszközén keresztül szerepelnek a költemény lírai hősei („[hozzánk képest] új rablói vannak a Nyárnak”), ez az egyetlen versszak, ahol az egyébként „mi”-ként megjelenő kifejtetlen lírai én önmagában szólal meg, szembeállítva a „lankadt” párt az újonnan jöttekkel.

Fontos, hogy a szembeállítás alapja nem az egykori önmagunk-mostani önmagunk ellentétpár, hanem az „ők” (az újak) és „mi” (a régiek) ellentéte. Ez erősíti a pár egységének érzését, másrészt utal arra, hogy a szimbolikus Nyár nekik nemigen jutott osztályrészül, szerelmük leírása a Nyárból való távozás képe.

A 3. egység (3. versszak) az első versszak megerősítő fokozása. Itt kezdődik a vers csúcspontja is, ami kimerevített képként a mű utolsó előtti soráig tart. E részek egyik fő funkciója a beteljesedésként felfogott halál pillanatának késleltetése.

A 4. egység (4. versszak) a lezárás. A deixissel („Ez az utolsó nászunk…”) Ady egyszerre utal az előző szakasz képére („megállunk, / Felborzolt tollal, szerelmesen.”) és a költemény záró képére („Egymás husába beletépünk / S lehullunk az őszi avaron.”).

A záró kép igen intenzív jelkép, hiszen a két ragadozó madár most egyszerre egymást tekinti prédának, s az általuk szimbolizált erős dinamizmusok természetellenes módon egymást oltják ki. Ez azt jelenti, hogy a szerelmes héják a végén gyakorlatilag megölik egymást.

Ady tehát a küzdelmes, diszharmonikus szerelmet a halállal társítja, ezzel a szecesszió egyik toposzához igazodik.

Nézzük meg a verset részletesebben!

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7