Ady Endre: Új versek, Góg és Magóg fia vagyok én, A Hortobágy poétája, A magyar Messiások, A Tisza-parton, Páris, az én Bakonyom, A Szajna partján, A Gare de l’Esten. Vízió a lápon, A magyar Ugaron, Héja-nász az avaron, Örök harc és nász, Lédával a bálban, Meg akarlak tartani, Harc a Nagyúrral, Az ős Kaján, Szeretném, ha szeretnének, Sírni, sírni, sírni, A fekete zongora, Mag hó alatt, Nekünk Mohács kell, Nézz, Drágám, kincseimre, Párisban járt az Ősz, A Halál rokona, A föl-földobott kő, Elbocsátó, szép üzenet, Sípja régi babonának, Bujdosó kuruc rigmusa, Új vizeken járok, Hunn, új legenda, A muszáj Herkules, Kocsi-út az éjszakában, Őrizem a szemed, A Sion-hegy alatt, Istenhez hanyatló árnyék, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Az eltévedt lovas, Krónikás ének 1918-ból, Ember az embertelenségben, Intés az őrzőkhöz, Rohanunk a forradalomba, A márciusi Naphoz

A vers beszélője a héjapár nevében szólal meg, T/1. személyt használva. Ez azt jelzi, hogy a beszélő egy egységként látja önmagát és a párját (nem „lírai én” szerepel itt, hanem „lírai mi”):

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Az, hogy a szerelmes héják az Őszbe tartanak, jelzi, hogy kapcsolatuk már nem a kezdeti, intenzív szakaszban van (nem a Nyárban vannak). A lankadt szárnyak is erre, esetleg öregkori erőtlenségre utalnak. A lelkesedésük már nem a régi.

Ezután megtudjuk, miért kell távozniuk a Nyárból:

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Jönnek helyettük újak, azaz a régiek harcban állnak az újakkal, akik azért jönnek, hogy elűzzék őket és átvegyék a helyüket (ők a Nyár „új rablói”, akik szemben állnak a „régi rablókkal”).

Bántó, kellemetlen hanghatások kísérik a nemi vágyat: vijjogás, sírás, csattogás. Persze, ezek a hangok a szerelemnek mint lelki élménynek a disszonáns voltát is jelképezhetik.

Ady a szimbólumokat nagy kezdőbetűvel írja (Ősz, Nyár). A Nyár az erő, a fiatalság, a szerelem jelképe, az Ősz az erőtlenségé, az öregedésé, az elmúlásé (a szerelem is elmúlik, az élet is elmúlik).

Az évszakok szimbolikája arra utalhat, hogy a szerelem elsősorban a fiatal és életerős egyének (ha a héjáknál maradunk: egyedek) kiváltsága, nekik van legnagyobb esélyük a párosodásra, és ahogy az élet más területein is, itt is az öregeknek előbb-utóbb át kell adniuk a helyüket a fiataloknak. A korral ugyanis a szerelem két fontos kelléke, a szépség (vonzerő) és az életerő is megfogyatkozik.

Tehát az élet rendje az, hogy a szerelmespároknak előbb-utóbb a Nyárból az Őszbe kell távozniuk (persze az utánuk jövő párokra is ugyanez a sors vár majd).

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

A vers szervezőelve a fokozás. A szerelem útja időben a Nyárból az Őszbe tart, vagyis a szerelemből a kiégésbe, a boldogságból a boldogtalanságba, a fiatalságból az öregségbe, az életből a halálba.

És ez az út egyre gyorsul, ezt fejezik ki a mozgást jelentő igék egyes fokozatai: útra kelünk – megyünk – szállunk – űzve szállunk. Az űzetés motívuma két jelentést is kaphat: lehet belső kényszer, de lehet külső ráhatás eredménye is. Vagyis értelmezhető úgy, hogy az új héjapárok elűzik a régi héjapárt, azaz a vers hőseit.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7