Formai alapon a vers nem osztható szerkezeti egységekre, ehelyett a beszédmód változásaiból kiindulva lehet tagolni a művet. Ennek alapján a Krónikás ének 1918-ból 5 részre osztható fel.
Az 1. rész (1-2. versszak) a bevezető. A beszélő a históriás ének műfaj hagyományainak megfelelően kimondja, hogy azt örökíti meg a műben, ami most van. Legelső szava az „iszonyú”, s ez a hangütés szabja meg a vers egész kompozícióját (hiszen a szöveg a háború iszonyatának szinte vég nélküli részletezéséből áll).
Topikus jellegű az olvasók reakcióinak megjövendölése: „Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek” (elképűlnek=elcsodálkoznak, elképednek, megdöbbennek, elborzadnak). Ez előrejelzi, hogy milyen borzalmas dolgokról lesz szó: aki olvassa, elszörnyed rajta.
A 2. rész (3-4. versszak) egy lirizált, személyes hangvételű betét. Itt a jeremiád, a panaszdal hangneme dominál. Az utolsó sor („Jaj, mik készülnek, jaj, mik készülnek”) a mű egyik érzelmi csúcspontja: ez készíti elő a következő strófák témáját.
A 3. rész (5-7. versszak) csak témája alapján választható el a következő három strófától. Ebben az egységben a harctéren kívül maradók viselkedését, sorsát rajzolja meg Ady, kissé az Emlékezés egy nyár-éjszakára című rapszódiájához hasonló módon.
Ráismerhetünk a helyzetből hasznot húzó kereskedő vagy a háborút támogató írástudó alakjára: „Hegedűs fickók többet hegedűlnek” – zajt csinálnak, csinnadrattát, a háborúra uszítanak, elhúzzák a nótánkat.
„Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek / S ijjedt szelidek szökve menekűlnek.” – háború idején a rosszindulatú, aljas, haszonleső, gonosz, alantas emberek élnek jól: amikor nincs rend, olyankor ők vígan élik világukat. A szelídek, a jók, a jobb sorsra érdemesek pedig meghúzzák magukat vagy menekülniük kell.
„Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek”: a lámpás, a világító régi toposza az irodalomnak (Kölcsey Parainesisében is megjelenik). Ady arra céloz, hogy az eddig világító, lámpásként égő emberek, az értelmiségiek, a szellem emberei is megzavarodnak, őket is megszédítették, csőbe húzták, feltüzelték, hogy támogassák a háborút.
A 4. rész (8-9. versszak) a harctéren levők világát festi le. A beszélő sajátosan pontos és nagy költői erejű lélekrajzot ad a fronton küzdő katonákról.
Különös formai „hibák” – vagy inkább eltérések – mutatnak rá, hogy ez a legfontosabb rész. Az eddig monoton módon sorjázó kapcsolatos mellérendelések áradatát egy okhatározós alárendelés és egy (a műfajtól teljesen idegen) soráthajlás szakítja meg: „Szegény emberek mindent kitörűlnek / Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.”
A rím is ezen az egy helyen (és az ezt ismétlő következő sorban) tér el a mű teljes terjedelmén végigvitt -űlnek-től. Csak az „ölnek” szó más rímű, ez egy kancsal rím, amely kirívóan ékelődik be a monoton rímhalmozásba, s kiugrik a többi közül, kétszer megtörve a monotóniát. Négyszer hangzik el a vers vége felé, ez jól jelzi az elgépiesedett embertelenséget.
Ez nem véletlen. Ady arra hívja fel vele a figyelmet, hogy a háború megöli az emberben az embert. A háborúban egyik ember öli a másikat, hogy elpusztul minden érték, és helyette a szemét, a trágya kerül a felszínre (pl. az anyák sírnak, mert ölik a fiaikat, a szüzekből utcalányok lesznek).
A szegény emberek (=katonák) belenyugszanak lázálmaikba és boldogabbak benne, mint a valóságban („láz-álmaikban boldogan békűlnek”), mert felébredve ismét gyilkolniuk kell. Emiatt „vadakká törpülnek”, az állatoknál is mélyebbre süllyednek.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
