A vers fő stíluseszköze a kontraszt: a „boldog, forró, ifjú” báli nép és a „fekete pár” közti ellentét adja a versszervező erőt. A kétféle szerelmespár természetesen kétféle szerelmet szimbolizál, azaz a vers lényegében kétféle szerelem ellentétére épül.
Az egyik oldalon ott a vidámság, az önfeledt zsibongás, a tavaszi-nyári színek és a gyanútlan, boldog mátka-párok, akik még tudnak örülni a szerelemnek. A másik oldalon pedig a testet öltött boldogtalanság, a némaság, a fekete szín, a komor, gyászos hangulat.
A Lédával a bálban nyelvi, képi világa tipikusan szecessziós. Az eszmei mondanivalót az ellentétes hangulatú képeknek és szavaknak a versen végigfutó sora bontakoztatja ki.
Ez a mondanivaló bravúrosan tömör formában jelenik meg: minden szónak megvan a maga súlya, szerepe, pedig a költő ugyancsak halmozza a szóképeket. A jelzős szóösszetételeket is beleszámítva 16 különféle hangulatú jelző érzékelteti a pazar hangulathullámzást a „parfümös, boldog, forró, ifjú párától” egészen a zúgó „téli szélig”.
A komor hangulatú jelzők (fekete, bús, halál-arc, sötét, hervadt, régi, téli) ellentétben állnak a vidámságot, boldogságot sugalló jelzőkkel (parfümös, boldog, forró, ifjú, rózsakoszorús, víg). Köztük pedig 15 dinamikus, komor, sötét hangulatú ige található. Innen származik a versben érzékelhető hallatlan feszültség, drámai erő, amely megragadja, lenyűgözi az olvasót.
A vers fő kifejezőeszközei: halmozás, alliteráció, fokozás, ellentét, szinesztézia, megszemélyesítés, metafora
Ellentétek egész sorát fedezhetjük fel: sikolt-elhal, ők-mi, zene-némaság, fény-sötétség, rózsaszín-fekete, élet-halál, boldog-síró, víg-bús, ismert-ismeretlen, ifjú-régi, friss-hervadt, forró-didergő
A Lédával a bálban szerkezetileg 3 egységre bontható.
Az 1. egység (1. versszak) a vershelyzetet teremti meg. A vers tere nem valódi hely (ebben hasonlít a Héja-nász az avaron című versre), hanem jelen esetben a hallás, a szaglás és a tapintás érzékterületeire építő élmény. Ebbe a fiktív térbe helyezi a szerző a címben ígért bál egymással szemben álló szereplőit.
A 2. egység (2. versszak) egy kérdéssel kezdődik. Az idézett kérdés („Kik ezek?”) adja (a homályosságon és a cselekményességen kívül) a vers balladisztikus jellegét. Erre válaszul jelenik meg nyelvileg az előző versszak végén már szereplő lírai „mi” (ez a sajátosság is a Héja-nász az avaron rokonává teszi a verset).
A főszereplők hovatartozását jelzi, hogy egykori rózsakoszorúikat, a szerelemnek a fiatalsággal összefüggő jelképét „sötét fátyol”-ra cserélik. Ez a boldogtalanságot fejezi ki, az ifjúság és a szerelem elmúlását. Itt hangzik el az egyetlen fizikai helyre utaló kifejezés: „a víg teremben”.
A 3. egység (3. versszak) a befejezés. A vers tere idomul a „fekete pár” jelenlétéhez, ezzel is sugallva, hogy ez a világ az ő belső tartalmaiknak kivetülése. A költemény csúcspontjaként az utolsó sor az első versszak negyedik sorára válaszol (annak első és utolsó szavát visszhangozva); a vers terébe „belépő” halál-arcú pár elől menekülnek a „boldog mátka-párok”.
A Lédával a bálban verselése a kevert verselés egy olyan változata, ahol a kétfajta ritmus, az időmértékes és az ütemhangsúlyos metrum egyszerre van jelen, tehát egy soron belül is megfigyelhető, de annyira nem szabályos módon, hogy szimultánnak tekinthessük. Ezt nevezzük ötvözött verselésnek.
A verselés is hordoz egyfajta hangzati feszültséget, amelynek hangulatteremtő hatása van és tökéletesen illeszkedik a mű tartalmához. Szembetűnő például, ahogy a rövid szótagok gyorsítják a tempót az első strófában.
Ady áthajlásokkal, emelkedő és ereszkedő verslábak váltogatásával, rángó ritmusban ropogtatva az „r”-eket, szándékoltan henye ragrímeket rakva egymás mellé igyekezett olyan hangzást létrehozni, amely formailag ugyanazt „mondja”, amit tartalmilag a költemény. Ez az oka annak, hogy a nyelvi megformálás, a verselés olyan tépetté, idegessé, nyugtalanná, zaklatottá teszi a ritmust.
Nézzük meg a verset részletesebben!
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
