A hangütés éles, jellegzetesen adys. A boldogságban úszó, színesen kavargó bálterem képét egy erőteljes, harsány, vészjósló igével („sikolt”) vezeti be a költő:
Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
Az igék és a jelzők Adyra jellemző halmozása érezteti, hogy valami váratlan dolog van készülőben.
A diszharmónia, ha csak sejtelemszerűen is, de már jelen van: a „fekete pár” még be sem lépett, de jövetelüket már jelzi valamiféle baljós előérzet. Ezt a baljós hangulatot az igék jelentése hordozza: „sikolt a zene”, „omlik a pára”.
A szemléletes nagy ellentét az első strófa utolsó sorában jelenik meg:
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.
A vidám, rózsakoszorús fiatalok között megjelenik egy „fekete pár” és a többieken úrrá lesz a rémület. A „pára”-„párra” rímpár groteszk zenéje érzékelteti a boldogtalanság jöttét.
Figyeljük meg, hogy a fiatalok határozott névelőt kapnak („a rózsakoszorús ifjak, leányok”), míg az újonnan érkezettek határozatlan névelővel szerepelnek („egy fekete párra”).
Az újonnan érkezők bemutatását késlelteti a költő azzal, hogy az első strófában a fiatal párok szemszögéből jeleníti meg őket. Ez a perspektíva az érkezők ismeretlenségét, idegenségét hangsúlyozza ki.
A fekete pár lehetne konkrétan Ady és Léda is, ha a verset az ő kapcsolatukra vonatkoztatjuk. A rózsakoszorú képe már a mítoszt, az irreálisba átcsapó, pillanaton túli mélyebb összefüggést sejteti.
A „Kik ezek?” kérdés szinte egyszerre tör ki a bálterem táncosaiból és az olvasóból:
„Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
A „Kik ezek?” is még a fiatal párok nézőpontja, s ezután vált át Ady T/1. személyre. A „fekete pár”-hoz hangélményként a csönd és a némaság tartozik hozzá, szemben a fiatal párokhoz társított „sikoltó” zenével.
Az 1. versszak váratlan, meglepő ellentéte után a 2. strófa a néma döbbenet hangulatát árasztja. A fekete pár az idegenség, az ismeretlenség, a gyász, a hervadás, a bánat, a sötétség és a némaság könyörtelen üzenetét hozza a „víg terem” ünneplő fiataljai közé:
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.
Mihelyt belép a fekete pár, egyértelműen az övék lesz a kezdeményezés: aktivitásuk egyre intenzívebb. Ezt Ady az igék fokozásával érzékelteti: belépünk, óvjuk, szerte-szórjuk, táncba kezdünk.
Míg a „rózsakoszorús ifjak” az otthonosság, a boldogság légkörét árasztják, a „fekete pár” a meghitt, ismerős világban a mindig idegent, az élni-nem-tudót, a sehol-otthon-nem levőt jelképezi. Az újonnan jöttek karakterisztikus mozdulattal sötét fátylat vonnak az arcuk elé, és hervadt rózsakoszorúkat szórnak szét.
Színek tekintetében a fiatalokhoz társított rózsaszínnel szemben az újonnan jöttek színe a fekete, amely az idillel szembeszegezett diszharmóniát, és az élettel szemben megjelenő halált jelképezi.
A vers itt a világtól, a környezettől való idegenség hangulatát idézi fel. Egy olyan életérzést fejez ki, amelynek dermesztő, halálos légköre van. Ennek az életérzésnek a lényege az, hogy az ember iszonyúan kívülálló, betolakodott és kirekesztett idegennek érzi magát. Persze, a vers érzelmi hatása nemcsak ebből táplálkozik.
Jócskán belejátszik az a tény is, hogy ezt a dermesztő magányélményt Ady nem egyetlen emberre, hanem egy párra vonatkoztatja. Ez a pár az elidegenedés cselekvő, aktív hőseként viselkedik, így a furcsa látomás, amely kezdetben még csak hátborzongató, romantikus különcségnek tűnik, drámai súlyt kap.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
