A 3. versszak első két sora három rövid, drámai mondatban vázolja fel a színváltozást:
Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Ez a két sor az első strófa első két sorát ismétli meg fordított előjellel. A zene, amely ott sikoltott, itt elhal, s míg ott a pára tornyosult, amely melegre utal, itt téli szél zúg.
A zene elhallgat, a halál-arcú idegeneket komor csönd kíséri. Az örömöt, amely eddig uralta a termet, elűzi a téli hideg, a fények kialszanak. A vidámságot legyőzi a szomorúság, a fényt a sötétség.
A „fekete pár”, amely az 1. strófában „megjelent”, a 2. strófában pedig „belépett”, most „táncba kezd”:
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.
A boldog fiatal párok csak menekülni, szétrebbenni tudnak, méghozzá rettenve, sírva és dideregve. Ady olyan igéket kapcsol hozzájuk, amelyek riadt tehetetlenséget, negatív tettet fejeznek ki. Ezzel jelzi, hogy a fényt, a vidámságot és a forró örömöt legyőzte a boldogtalanság, a feketeség.
A befejezettséget igekötőkkel nyomatékosítja: „el”-ekkel („elhal”, „elalusznak”) és „szét”-ekkel („rebbennek szét”). A szomorúság, a disszonancia győzelme tehát végleges, a farsangi bál visszájára fordul: a rózsakoszorús, örülni tudó fiatalok helyett az elaludt lángú, néma teremben a téli szél zúgása mellett már csak a halál-arcú, fekete pár táncol.
A fekete pár tánca olyan, mintha két halott táncolna. Ady egyik kritikusa a következőképpen értékelte ezt a döbbenetes látomást: „Ady olykor halottnak képzeli magát… S ezt… oly meggyőző, babonás erővel tudja követni, hogy megdöbbenünk valószínűségén. Meggyőző…, mert ő maga hisz benne, …mert a tapasztalati élet jelenségei körébe állítja be.”
A boldog fiatalok tehát szétrebbenek, menekülnek az ijesztő „fekete pár” elől, akik a halált jelképezik. Ugyanis ahogy a néma fekete pár táncolni kezd, az elmúlás fenyegető réme jelenik meg a boldog fiatalok előtt. Ez lényegében olyan, mintha kísértetet látnának.
Az utolsó két sor teszi világossá a vers értelmét: a tragikus, mély, gyötrelmes Léda-szerelem kísérteties igézete elől a boldog, harmonikus, termékeny szerelem „sírva, dideregve” menekül el.
A Lédával a bálban – Ady egyéb szerelmes verseihez hasonlóan – vonatkoztatható a költő létező párkapcsolatára, de olvasható egyetemesebb érvényű műként is.
Lehet súlyos önvallomásként értelmezni egy olyan hatalmas szerelmi ihletről, amely párját ritkítja a magyar irodalomban. A költő, jelen esetben Ady, nem az eszményi élet modellje és szócsöve, aki életével példát mutat az emberiségnek. A sok értéket, nagyszerű kilátásokat ígérő Léda-szerelmet bizony a két fél jogainak és igényeinek túlméretezése, a lehetőségek túlértékelése vitte zátonyra.
De lehet a verset úgy is értelmezni, hogy mondanivalója minden szerelemre igaz. Ez esetben Ady azt sejteti, hogy nincs igazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság és a boldogtalanság elválaszthatatlan egymástól. A párkapcsolatokban mindig ott leselkedik a boldogságot fenyegető szenvedés, a magány lehetősége, illetve az egymást gyötrő, vad indulatok veszélye.
Ezt a kegyetlen, hideg mondanivalót vési a lelkünkbe a Lédával a bálban, amely egy sorsszerű, jelképes és egyetemes érvényű vallomás a bennünk rejtőző, életünket, szerelmünket veszélyeztető gyilkos erőkről. Ady arra törekedett, hogy minél hitelesebben és teljesebben feltárja az élet, a valóság sötét oldalát, s nem riadt vissza attól, hogy szembenézzen a legyőzhetetlen, megfékezhetetlen emberi sorssal, amely mindig ott leskelődik a boldogság mögött.
