Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Figyeljük meg, hogy az első strófa „senki” szavára itt a zárlatban a „valaki” szó felel rá: tükörképszerűen az 1. és a 4. versszakot összekapcsolja ez az ellentét (Nem vagyok senkié – Lennék valakié).
Míg az indításkor a vers beszélője még ridegen elzárkózott másoktól, a zárlatban már az a vágy fogja el, hogy tartozzon valakihez, ami egy örök emberi vágy egyébként. Így a korábbi gőg helyett a végére szinte könyörgővé, alázatossá válik a hangvétel.
A gőg összeomlik, de a szeretetvágy sem hoz megváltást, így a reménytelenség érzése megmarad. A vers szerkezete ugyan a szeretet felé visz mint megoldás felé, de valójában a szeretetvágy sem jelent menekvést. A beszélő megfogalmazza, mire vágyik („szeretném, ha szeretetnének”), ám a megfogalmazásból az is érződik, hogy ez egy hiábavaló, meddő vágy a részéről.
Valójában a vers elején megfogalmazott „titok, idegenség” hatása érződik a vers második felében is: ebben az ismeretlenségben, ebben az idegenségben elhal a szeretetvágy. Ezt a nyelvtanilag határozatlanságot jelentő elemek érzékeltetik: határozatlan alanyú mondat („ha szeretnének”), határozatlan névmás („valakié”). A szeretetvágy nem egy konkrét másik személyre irányul.
A beszélőnek az a vágya, hogy szeressék őt, valójában irreális. Ezt jól mutatja az, hogy a sok ismétlés miatt a verset eluralják a feltételes módú igealakok („szeretném”, „szeretnék”, „lennék” stb.). A feltételesség pedig a bizonytalanság hangulatát árasztja.
A kompozíció is lefelé ível. A szeretetvágy önmagában pozitív dolog, így a versnek felfelé kéne szárnyalnia, de nem ez történik. Méghozzá azért nem, mert ehhez a szeretetvágyhoz a kilátástalanság, a kiúttalanság érzése társul. A vers egyre halkabb lesz, mert a beszélőt elfogja a kétségbeesés. Tudja, hogy amit kíván, az lehetetlen.
Az utolsó sor, a „Lennék valakié” már egy halk, lemondó sóhajként hangzik fel. Egyfajta passzivitás is érződik benne: a vers végére a lírai én tulajdonná akar válni, pedig az elején még öntudatos egyéniség volt. Mintegy fel akar oldódni, meg akar semmisülni a valakihez tartozás élményében, mert a függetlenség, az autonóm személyiség, a szuverenitás már teherré vált a számára. Az lett a cél, hogy valakié legyen, s már azzal, hogy ezt tűzi ki célul, elárulja kétségbeesését.
Ez túlzás, olyan túlzás, amivel leleplezi magát. Éppen a vers öntudatos indítása veszi el a zárlat érzelmi hitelét: hiszen aki egyszer átérezte annak pátoszát, szépségét, hogy ő önálló személyiség, „észak-fok, titok, idegenség”, az nem adhatja fel ennyire önmagát, nem alázkodhat meg ennyire, még akkor sem, ha ettől reméli a megváltást. Ez így nagyon végletes viselkedés.
A vers végi lemondó sóhaj tehát azt jelzi, hogy a szeretetvágy a semmibe veszett, mivel a világ nem válaszolt rá.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
