Az 1. versszak tagadásaiban még érezhetjük az elhatárolódás, az elkülönülés arisztokratikus gőgjét:
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
A nyitó strófában ünnepélyes, méltóságteljes és öntudatos a magány megjelenítése: a konokul halmozott tagadó elemek („sem”-ek, „nem”-ek és „senki”-k) a tagadás pátoszát szólaltatják meg. A vers beszélője kevély ember, aki éles választóvonalat húz önmaga és a világ közé, mintegy légüres tért teremt maga körül.
Az önmagába zárt, egyedülállóságára büszke lírai én úgy érzi, hogy az emberi kapcsolatok kötöttségekkel járó, lehúzó erővel bírnak a számára, ezért kiszakítja magát az emberiség történelmi folytonosságából: ő nem utód és nem ős – vallja magáról.
És ugyanígy kitépi magát a vele egyidejű emberi világból is azzal, hogy sem rokoni szálakat, sem ismerősi kapcsolatokat nem vall magáénak: ő nem rokona és nem ismerőse senkinek.
Így a lírai én magára marad. A 2. versszakban rejtélyes, hideg szavakkal meghatározza önmagát, azaz megmondja, mi ő. A nyitó strófa „nem vagyok”-jai után itt most egy inverzióval kiemelten, öntudatosan megszólal a „vagyok”:
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
Itt hangzik el tehát a pozitív önmeghatározás: a lírai én megmondja, hogy mi ő. Ugyanakkor ez a rész is tagadás, mert olyan kifejezésekkel határozza meg önmagát, amelyeknek a jelentése ellentétben áll minden közelivel, meghittel vagy ismerőssel.
Erről a képválasztás tanúskodik: a lírai én ugyanis távolító, elködösítő absztraktumokkal (fenség, titok, idegenség) és messzi, nem mindennapi természeti tüneményekkel (észak-fok, lidérces messze fény) határozza meg magát. Lényéhez tartozik a távolság, az ismeretlenség. Ez a legfőbb ismérve: a kevély, dacos, magát eszményítő magányosság.
Bár itt is érezni azt a büszkeséget, kevélységet, hogy ő megközelíthetetlen, a 2. versszak halmozott állítmányai nemcsak a lírai hősre vonatkoznak, hanem mindenkire. Azt állítja, hogy minden ember „fenség, észak-fok, titok, idegenség”, de az, hogy mások is elszigeteltek és magányosak, rajta nem segít. Mások magánya nem oldja fel az egyén tragikus árvaságát.
A „lidérces” jelző a maga kísérteties hangulatával valamiféle elbizonytalanító hatással is bír. Mintha ez a nagy gőgös én titokban reszketne a magányban.
A 3. strófában a „de” kötőszó után panasz és jajszó hangzik fel:
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Itt olyan szeretetvágy csap fel, amely szembefordul az előző két strófában tapasztalható gőggel és dölyfös, kevély elkülönüléssel.
A „nem tudok” az egyén erőtlenségét fejezi ki. Az első versszak büszke, öntudatos „nem vagyok”-jával szemben ez a strófa csupa vágyakozás, amit jól jelez az, hogy megsokasodnak az óhajtó mondatok.
Míg az első strófában mellérendelő szerkezet uralkodott, ami a függetlenséget jelképezi (a szavak mintegy önálló, független lényként vannak egymás mellé rakva vagy kapcsolatos kötőszavakkal tagolva), addig itt alárendelő szerkezetet látunk: a mondatok nagy része alárendelt mellékmondat.
Az én, amely az 1. strófában alanyként szerepelt, itt már tárgyként vagy birtokként tűnik fel. Ez azt a vágyat jelzi, hogy a vers beszélője szeretné, ha mások „tárgyként” kezelnék, azaz látnák és szeretnék. Az egyén ugyanis nem bírja fenntartani a magányát, a büszke különállását: szeretetre vágyik. Ezt a mohó szeretetvágyat óhajtó mondatok érzékeltetik, melyek halk sóhajként hangzanak el.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
