Szeretném, ha szeretnének
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
A művészlét és a vátesz-sors Adynál együtt jár a meg nem értettséggel és az ebből következő tragikus magánnyal, elhagyatottsággal és otthontalansággal. A költő úgy érezte, el van átkozva, mivel érzékenységével messze kiemelkedett a kicsinyes, szürke, hétköznapi környezetből.
A Sem utódja, sem boldog őse… nemcsak a magány verse, hanem a nagy öntudatos költő verse is: a gőg is ott van benne, hogy ő fenséges, titokzatos, egyedi és megismételhetetlen. De ott az esendőség is, mert oly magányos az ember, véges életű és kiszolgáltatott (a természetnek és önnön gőgjének, fenségtudatának is).
Titokzatosság, eleve elrendeltetés, mágikus titok van ebben a versben. Dekadens képek jelennek meg benne, valamint impresszionista képek: fenség, észak-fok stb.
Műfaja ars poetica, típusa létösszegző igényű vezérvers, témája a lírai én önazonossága, az őt költői tevékenységre sarkalló belső igények, késztetések.
Hangulata ünnepélyes, himnikus, komoly, komor, kemény, kétségbeesett. A két első strófában az indulat felfelé megy: a dac és a gőg egyre nagyobbra nő, a másik két strófa viszont lefelé eső: a „de” után egyre halkul, majd végül halk sóhajjal hal el.
Alapmotívumai nem képek (képek csak a második strófában vannak), hanem inkább mozdulatok: elszakadás; önmaga mint fenség szemlélése, értelmezése; a magány megvallása, önfelmutatás; a szeretetvágy kimondása.
Kifejezőeszközök: az ismétlés a legfontosabb költői eszköz, amit alkalmaz Ady: az ismétlések minden nyelvi szinten megjelennek: anafora, izokolon, halmozás, alliteráció, fokozás, figura etymologica.
A strófákat záró sorismétlések tekinthetők a vers legjellegzetesebb alakzatának, és ezek a legszembetűnőbbek is. Ez a duplázás az első két versszakban még keménységet, határozottságot fejez ki, az utolsó két versszakban azonban inkább merengést, tűnődést, halk ellágyulást érzékeltet.
A képek metaforák. Nyelvileg a költemény sokat merít a Biblia archaikus, archetipikus nyelvezetéből: ilyen pl. a vagyokkal kezdett önértelmező kijelentés, tőismétlés.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
