A Szeretném, ha szeretnének üzenete az, hogy a magánytól sem a dacos elkülönülés, amely jónak próbálja feltüntetni a magányt, sem az önfeladás nem ment meg, egyik sem jelent kiutat.
Az első magatartásforma onnan ered, hogy mivel az egyén rákényszerül a magányra, elhiteti magával, hogy a magány jó, és erényt csinál a személyiség tiszteletéből, megbékél a magánnyal, igyekszik költői fényt varázsolni köré. Ennek érdekében az egyéniséget elmitizálja.
A másik magatartásforma ennek pont az ellentéte: az egyén menekül a magánytól, s annak érdekében, hogy ne érezze magát elhagyatottnak, feladja egyéniségét, megalázkodik, a magányával együtt önmagát is megsemmisíti.
A két magatartásforma, a szélsőséges egyéniségkultusz és a végletes önfeladás összefügg egymással. Mindkettő mögött az individuum válsága s az azt kísérő magányérzet munkál.
A korabeli kései, hanyatló polgári társadalomban olyan ellentétes magatartásformák éltek együtt, mint pl. a nietzschei übermenschi gőg és az „önfelszabadító” zen-buddhista kontempláció, de mindkettő ugyanabból a forrásból fakadt, a végzetes emberi egyedüllétből. Ady ráérzett arra, hogy itt nincsenek válaszok, nincsen megoldás, hiszen mindkét kínálkozó magatartásforma tévút.
A két ellentétes megoldási lehetőség egyidejű jelenléte fejezi ki a versben azt, hogy Ady nem lát kiutat. És ez a Szeretném, ha szeretnének mélyebb mondanivalója. A vers első fele a második miatt veszti hitelét, a második fele meg az első miatt, így a mű csak kérdez, de választ nem ad.
Ady felmutat egy lelkiállapotot, egy komor érzést, a magányosságot, amely megoldásért kiált, ugyanakkor gyógyírt nem ígér rá. Ezért volt a versnek olyan sodró, művészi hatása: leegyszerűsítő álmegoldások kínálgatása helyett pusztán csak kimondta az igazságot. Tűnődve, saját helyzetét tudatosítva és bevallva beszélt Ady a fájó idegenségérzetről ebben az elanyagiasodott világban.
Ez az oka annak, hogy a vers két, egymásnak ellentmondó része egységbe van fogva, közös, egységes hangulatuk van. Aszketikus, komor, ünnepélyes egyszerűség uralja az egészet.
A Szeretném, ha szeretnének tehát nem a szeretetvágy költeménye, hanem a maga puritán, fegyelmezett dísztelenségében a világirodalom egyik legnagyobb magányverse.
Nem véletlen, hogy az egyedüllét, a tragikus skizofrén víziók és az ablak nélküli sötétség irodalmának zsenije, Franz Kafka felfigyelt erre a versre. „Nem vagyok rokona senkinek – mondja ő, s ebben is rokon velem” – írta magyar származású barátjának, Robert Klopstocknak Adyról Kafka.
A két író sorsában valóban közös vonás volt a befalazottság fojtogató érzése és az atomlét-magány: a 20. századi világfájdalom.
