Mai elégiafogalmunk: az újkori elégia
A műfaj mai fogalmát Schiller alkotta meg egy tanulmányában 1795-ben (A naiv és szentimentális költészetről). Őnála lett egyértelmű, hogy az elégikus hangulat rezignált, mivel az ideál és a valóság annyira eltér egymástól, hogy a költő eszményei nem valósíthatóak meg.
Az elégia, elsősorban hangulata miatt, a szentimentalizmus és a romantika kedvelt műfajává vált.
Megemlíthetjük Goethe Római elégiák (1790) című ciklusát, valamint az angol Young szentimentális elégiakötetét (Panasz, avagy éji gondolatok az életről, halálról és a halhatatlanságról, 1742-45), amely nagy hatással volt a felvilágosodás magyar költőire is.
A romantika idején a francia Lamartine s Victor Hugo, a német Hölderlin és Rilke, valamint az angol Shelley alkottak a műfajban kiemelkedőt.
A magyar költészetben kitüntetett szerep jut az elégia műfajának, mivel sok költőnk kedvelte és művelte.
A felvilágosodás idején Batsányi János például raboskodása élményét, szabadság utáni vágyát dolgozta fel a fájdalmas Kufsteini elégiák című ciklusában, Csokonai Vitéz Mihály elégiát viszont nem csupán személyes veszteségei, kudarcai, hanem a társadalomért, az emberiségért érzett aggodalma is áthatják, valamint az a felismerés, hogy a boldogság elérése lehetetlen (pl. A Magánossághoz, A tihanyi Ekhóhoz).
Berzsenyi Dániel elégiáiban (melyeket ő maga nem nevezett elégiának, mivel nem disztichonban íródtak) a pusztító idő kérlelhetetlenségét örökítette meg (Búcsúzás Kemenes-Aljától, A közelítő tél). A mulandóság, az ifjúság elmúlása, a halálfélelem, az öröm és szépség nélküli élet fájdalma szólal meg ezekben a komor hangulatú, vigasztalanságot sugalló versekben.
A romantika idején főleg Vörösmarty Mihály (Késő vágy), Arany János (pl. Letészem a lantot, Lejtőn, Őszikék-ciklus) és Petőfi Sándor (Szeptember végén) emelkedtek ki alkotásaikkal.
A 20. században is születtek még jelentős darabok az elégia műfajában, különösen a Nyugat első nemzedékének köszönhetően. Emeljük ki a műfaj szerepét Tóth Árpád (Elégia egy rekettyebokorhoz, Lélektől lélekig) és Kosztolányi Dezső (Boldog, szomorú dal) költészetében.
Óda vagy elégia? Az elégiko-ódáról
Az elégiát az különbözteti meg az ódától, hogy hosszabb terjedelmű és nem olyan emelkedett, magasztos, ünnepélyes, hanem inkább melankolikus, csendes, beletörődő.
Az óda általában másokhoz, a kortársakhoz szól, és valamilyen üzenete van (buzdítás, reménykeltés stb.), míg az elégia szomorú, elvágyódó hangulatú, inkább magába forduló műfaj.
Létezik azonban egy műfaj, az elégiko-óda, amely a kettő elemeit ötvözi. Amikor nehéz eldönteni egy költemény műfaját, olyankor jó eséllyel valamilyen kevert műfajba tartozik, mint amilyen az elégiko-óda is.
Az elégiko-ódában az ódai emelkedettség elégikus rezignációval párosul. Példának említhetjük Csokonai számos költeményét, amelyekben egy megszemélyesített fogalmat szólít meg (pl. A Magánossághoz) és istenasszonyként fohászkodik hozzá, így az óda, sőt, a himnusz sajátosságait is hordozza a vers, ám alapjában véve mégiscsak elégia: fájdalmas, lemondó, panaszos, rezignált költemény.
