Babits Mihály: Esti kérdés (elemzés)

A 2. egység (13-34. sor) a múltat mutatja be: időrend nélkül különböző élethelyzetek kapcsolódnak egymáshoz, amelyeknek a térbeli vonatkozása fontos: lényegében helyszínek váltakoznak (az intimebb, belső terek felől a tágasabbak és messzebb levők felé haladva). Filmszerűség jellemzi a gyors képváltások miatt. Ezek a terek mind az emlékezetben villannak fel.

A középpontban tehát nem az egyes helyszínek állnak, hanem az emlékezés (erre utaló szószerkezetek: „merengj a messze múltba”, „elmúlt korodba”, „ emléke teher is meg kincs is”), vagyis a bergsoni belső idő teremtődik meg.

A beszélő emlékeket idéz fel az életéből: megjelenik a költő saját szobája Szegeden, a Tisza Kávéház, a bajai kocsizás, a gyermekkori vadász-és pesti élmények, Velence szépsége. Tehát olyan élmények jutnak eszébe, amelyeknek az emléke „teher is, de kincs is”. Leghosszabban Velence szépségénél időzik, ez a legfontosabb kép.

Az emlékképek időrend nélkül jutnak eszébe, logikai viszony sincs közöttük, tehát a szabad asszociáció folyamatának lehetünk tanúi. Ha a bergsoni „önkéntelen emlékezet” felfogásból indulunk ki, akkor ez azt jelenti, hogy az emlékező személy a múltat az éppen változó jelen részévé teszi. Azaz a beszélő a jelenét (a meditáció helyzetét) a múltból összerántott emlékekből (múltbeli helyzetekből) alkotja meg.

Itt a 2. egységben a beszélő mellett megjelenik egy hallgató is, valakit megszólít a lírai én, akihez beszél („bárhol járj”), bár ez lehet második személyű önmegszólítás is vagy beszélhet általánosságban.

A 3. egység (35-53. sor) a jövőt mutatja be, itt is gyors képváltások jellemzők. A beszélő 10 költői kérdést tesz fel az élet céljáról, az élet és a halál okát, a „végét nem lelő idő” titkát kutatja. Először a sok szépség közt járva még csak tétován merül fel benne a kérdés, hogy „ez a sok szépség mind mire való?” Tehát a szép dolgok létezésére kérdez rá: mit ér ez a sok szépség, ha úgyis elmúlik?

Aztán egyre több kérdés jön (halmozás), a mű utolsó harmadában csupa kérdéssel találkozunk. Ezeket a kérdéseket sor eleji (anaforikus) helyzetbe állított „minek” és „miért” kérdőszavak vezetik be. A kérdések a végső okokra és célokra vonatkoznak, és az élet értelmének kérdését járják körül.

A 3. egység motívumai visszautalnak az 1. egység motívumaira („est”, „szárnyas takaró”, „fűszál”) és a 2. egység emlékképeire („dombok”, „lombok”, „tenger”, „emlékek”, „múltak”).

Végül az utolsó két sor a születés és a halál, a lét és a nem-lét okára, céljára kérdez rá. Miért van ez a legyőzhetetlen életösztön?

miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Az utolsó két sor filozófiai kérdés, amely a Biblia XC. zsoltárából való (témája az emberélet mulandósága). Az elszáradó és újra kinövő fű szimbolikája a természet körforgása felől kérdez rá a dolgok értelmére.

Ez tehát a végső kérdés, melynek jellegzetessége az, hogy ellentétes előjellel megismétli a beszélő. Ezzel rámutat arra, hogy lehetetlen megérteni a véget nem érő idő miértjét és hiábavaló ezen töprengeni, mert a kérdésre nincs és nem is lehet válasz.

Fontosabb motívumok:

• az első rész központi metaforái: bársonytakaró, dajka (a gyermekkor világát idézik)
• fűszál-motívum: a vers meghatározó motívuma, mely a vers nyitó részében („minden fűszál… egyenesen áll”) és zárlatában („miért nő a fü, hogyha majd leszárad?”) is feltűnik, ezáltal keretet, körkörös, önmagába visszatérő szerkezetet hoz létre.

Babits az ókori görög mitológiából is vesz motívumokat (melyek a véget nem érő, értelmetlen munka kínját jelképezik):

• Sziszifusz mítosza („a nap, ez égő szizifuszi kő”): nagy hegyre kell hatalmas követ felgörgetnie, s épp mire felérne, a kő mindig visszagurul, és újra kell kezdenie.
• Danaida-lányok („a felhők, e bús Danaida-lányok”): Danaosz mitológiai király ötven lánya, akik megölték férjeiket, ezért büntetésül az alvilágban lyukas hordóba kell vizet hordaniuk örökre.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!