A Fortissimo stílusa expresszionista: az egész verset felfokozott, expresszív kifejezésmód jellemzi, akárcsak a Húsvét előtt című költeményt.
Műfaja rapszódia, hangvétele szenvedélyes, elkeseredett, kétségbeesett és indulatos, máshol emelkedett, himnikus.
Más értelmezés szerint a Fortissimo műfaja dithirambikus jellegű közösségi ének, amelyet felfokozott lelkiállapotban mond el a beszélő, és amelyben egyfajta önkívületi állapot érezhető. Ugyanakkor benne van a versben a tanító célzat is.
Témája tiltakozás a háború embert és értéket pusztító szörnyűsége ellen.
Kifejezőeszközök: hasonlat, megszemélyesítés, ismétlés (szó-és szerkezetismétlés), halmozás, költői kérdések és felkiáltások, figura etymologica, archaizálás (pl. „rezzenti-é”).
Visszatérő motívumok: sírjatok jeget – bestemmiáknak jégesőjét, tüzet sírjatok – égő házban.
A leglényegesebb gondolatot Babits paradoxon formájában fogalmazza meg (ezzel külön kihangsúlyozza): „Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?” (mármint Isten). Minek van Isten, ha nincs ébren, azaz engedi a borzalmakat? Miért nincs ébren Isten és miért nem tesz valamit, ha van Isten?
A vers címe olasz eredetű zenei műszó, jelentése: legerősebben, leghangosabban, igen nagy hangerővel előadandó. A cím tehát felszólító jellegű, ami előre jelzi, hogy felfokozott, indulatos lesz a vers is.
A Fortissimo szerkezete többféleképpen is részekre bontható. Az egyik értelmezés szerint 3 szerkezeti egységre oszthatjuk:
Az 1. egység (1-30. sor) egy felhívás. Itt a megszólítottak az anyák, akiknek a beszélő a könnyeit követeli. Célja az, hogy a fájdalom, az anyai érzések kimutatásával felébressze az érzéketlen, közönyös Istent.
Egymásra halmozódó hasonlatok jelzik a fokozódó indulatokat, a felhívás erőteljességét.
A 2. egység (31-44. sor) Istenhez intézett fenyegetés. Itt a beszélő a férfiak közösségével azonosul, az ő nevükben beszél, ugyanakkor hozzájuk is beszél. Azzal fenyegeti Istent, hogy ha a nők sírása és a könyörgő ima nem használ, akkor a férfiak káromolni és szidalmazni fogják őt. Addig fogják zaklatni, amíg megnyilatkozásra nem bírják.
Itt hangzik el a legdurvább istenkáromlás: arra szólítja fel a férfiakat, hogy tagadják meg Istent, tagadják Isten létezését, mert ettől biztosan fölébred („Tagadjuk őt, talán fölébred!”).
Itt is az érzéketlen, közönyös Isten képe jelenik meg.
A 3. egység (45-58. sor) a zárlat. A csillapíthatatlan fájdalom nagyságát a „süket” szó konok, monoton ismétlődése jelzi. A feloldás fájdalmas, önkínzó és ironikus. Valójában csak álfeloldás, álmegnyugvás.
A lírai én megállapítja, hogy Isten is süket és a természet is, a föld is. Isten és a természet tehát azonosul. És az embernek is az lenne a legjobb, ha süket lenne, mint az Isten és mint a természet. Süket, azaz öntudatlan.
Ám ebből az öntudatlan, érzéketlen, közönyös világból az ember kiszakadt, föleszmélt. Ő egyedül a teremtett lények között. Így csak egyetlen igazi megoldás létezik az ember számára: az öntudatlanságba való visszatérés.
Ugyanis nem az Isten fordult el az embertől, hanem az ember lépett ki az öntudatlanság állapotából, a természeti létből, a teremtett világ csöndjéből (a süket világból), s ennek következménye a háború, a zűrzavar és a szenvedés.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
