A legszebb, legigazabb emberi kötelékeket, szívünk legnemesebb érzéseit sokszor elnyomjuk, mert nagy álmokat kergetünk:
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja.
Az életünkben jelen levő szépségeket gyakran veszni hagyjuk távoli álomképekért, szilaj vágyakért, amelyeknek teljesüléséért gigászi harcot vívunk.
Nem tudjuk értékelni, észre sem vesszük a jelen szépségeit: azokat a jó dolgokat, amiket az élet megadott nekünk, „bévont”, azaz elfátyolozott, elfüggönyzött szemünk meg sem látja.
A szemet a könnyek fátyola is bevonhatja, de még inkább az az álomvilág, amely a lehetetlent, az elérhetetlent hajszolja. Ez az álomvilág Berzsenyi korai költészetében egyfajta hősi ideálként volt jelen: nagy, dicső nemzetnek akarta látni a magyart, a teljesség és a tökéletesség megtestesítőjének.
Az utolsó versszak a gyermekkor szépségeit siratja el: a költő most már elhagyni készül gyermekkorát, gyermekkora helyszínét. Gyermekként boldog volt, szép gyermekkora volt, de akkor talán nem értékelte ezt a szépséget eléggé:
Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Fiatalon egyszerre szeretett volna megkapni mindent, ezért álmokat kergetett, és most kénytelen levonni az alábbi keserű tanulságot:
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink.
Mire épül ez az életfilozófia? Meg kell tudnunk különböztetni, mi reális, és mi álomszerű. A múlt és a jelen, a valóság és az álomvilág ütköztetése, ellentéte adja a vers tragikumát.
A költőnek választania kell kétféle életforma között: vagy a család és a falusi gazdálkodó élet, vagy a szerelem és a költészet. Nem tudja csak egyiket vállalni, mindkettő része az életének, így egyikben sem tud igazán kiteljesedni, egyikben sem lel igazi otthonra. Ennek a rettenetes belső konfliktusnak a megvallása teszi naggyá ezt a verset.
Vasy Géza szerint mindenképp állnia kellett egy szerelemnek a háttérben, mert különben nem lenne ennyire fájdalmas a búcsú Kemenesaljától. Berzsenyinek el kellett titkolnia és el kellett hagynia szerelmét, mivel házasember volt és házasságából gyermekei is születtek – a családot és a gazdálkodást kellett választania, vagyis a kötelességét teljesítenie, és odahagyni azt, ami boldoggá tette (előbb a szeretett nőt, aztán majd később, mint tudjuk, a költészetet is).
Ezt az elszakadást két másik versében is megörökítette, a Bucsuzás és a Barátomhoz címűben: mindkettőben elsősorban a szerelemtől búcsúzik („Jaj! sem a sérült szerelem nyögése, / Sem kegyességem, sem az ég hatalma / Téged énnékem soha vissza többé, / Vissza nem adnak.”).
Berzsenyi búcsúja Kemenesaljától egy konkrét esemény, de általános érvényű tanulsága van: példának tekinti saját sorsát, amiből mások okulhatnak, de nem akar példálózni, nincs a versnek tanító jellege. Akkor miért vált át a személyes élményt megörökítő vers az utolsó két versszakban mindenkire vonatkozó bölcselkedésbe?
Azért, mert Berzsenyi az emberi sorsnak olyan általános törvényszerűségét fedezi fel, amely alól nem tudjuk kivonni magunkat – mert fiatalon az emberben nincs meg ehhez a kellő bölcsesség.
Azzal, hogy T/1. személybe vált át, önmagát továbbra is benne tartja a vers legbelső körében – róla is szól, de rólunk is. Valahogy mi is érdekeltté válunk az ő sorsában, amely a mi sorsunk is.
Figyeljük meg a vers időkezelését! A jelennel indul (búcsúzás), amit a múlt követi, majd ismét a jelen és a lehetséges jövő (amely értékvesztéssel jár). Az utolsó két versszakban kilépünk a személyes és a történelmi időből is egy időtlen jelenbe, a lét idejébe, ahol az értékek fel nem ismerése, elhagyása, lerombolása a tipikus.
Nemcsak a magunk mögött hagyott gyönyörű vidéket veszítjük el örökre, hanem életünk szépségeit is. A hazánktól, a fiatalságunktól, a szerelemtől, a teljesnek vélt élettől kell elszakadni, így a boldogság örökre elérhetetlennek mutatkozik.
