Búcsúzás Kemenes-Aljától
Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.
Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását
S ácsorgó ajakam első mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek játékait,
A serdülő ifjú örömit, gondjait,
Éltem vidám reggelén.
Mélyen illetődve búcsúzom tőletek;
Elmégyek: de szívem ott marad véletek
A szerelem láncain.
Hímezze bár útam thessali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
A szerencse karjain;
Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
Mint Magellán gályái.
Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja.
Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink.
A költő, aki eddig a klasszicista hagyományokat folytatta (versszerkezete, témái, műfaja mind az antik görög-római példaképeket követték), aki a magyarsághoz akart szólni, aki a nemzethalál víziójával viaskodott, az 1800-as években megváltozik.
Ez a vers már teljesen Berzsenyi egyéni érzéseit vetíti az olvasó elé: bensőséges hangvételű, elégikus és már a romantikához köthető. Teljesen személyes vallomás ez a befelé forduló, zárkózottnak ismert költőtől: a természetet és saját érzéseit, fájdalmait mutatja be.
Műfaja elégia, témája a szeretett szülőföldtől való búcsúzás.
Ütemhangsúlyos verselésű, rímes költemény (Berzsenyi csak a hangsúlyos verseinél használt rímeket, ha visszaemlékszünk ódáira, pl. A magyarokhoz I-re, ott nincsenek rímek. Ennek oka az, hogy időmértékes verseknél a költő nem használt rímet, mert úgy túlságosan cifrának, díszesnek találta.)
Talán a táj magyar jellegével is összefügg, hogy Berzsenyi a magyarosnak is nevezett ütemhangsúlyos ritmusban írta meg a verset.
Két négyütemű, felező tizenkettest egy kétütemű hetes követ, s e három sor duplázása ad ki egy versszakot. A strófák első két sorában páros, további 4 sorában ölelkező rímet találunk (képlete: aabccb, az egybecsengő rímek is erősítik a kijelentések végérvényes voltát), a szótagszám 12-12-7-12-12-7. A rövidebb sor változatosabbá teszi a vers építkezését, a vibrálóbb strófaépítkezés pedig az elégikus jelleget erősíti (a búcsú természetes velejárója az elégikus hangulat).
Szerkezetileg két részre bontható: az 1-4. versszakban a költő inkább saját magáról ír, személyes élményét osztja meg. Ezt nyelvtanilag is jelzi az E/1. személy használata.
Az utolsó két strófa (5-6.) viszont általános érvényű és jóval emelkedettebb. Itt már T/1. személyt használ, hiszen egyfajta tanulságot akar megfogalmazni.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
