Ezt a nyugodt, elégedett életérzést egyetlen feltételhez köti a 6. versszakban, amit a „csak” módosítószó vezet be:
Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!
Itt is áldást hint kezed életemre,
S a vadon tájék kiderült virány lesz
Gyenge dalodra.
Mindenről le tud mondani, ha a költészet istenasszonya vele marad (a Camoenák a görög Múzsáknak megfelelő itáliai istenségek voltak). Vagyis a költészet vigasza az, amire feltétlenül szüksége van, ami nélkül nem tud elégedetten és nyugodtan élni.
A költészet teszi viránnyá a vadon tájékot, de vajon hol van ez a vadon tájék? Olyan ez a „vadon” szó, mint egy nyelvbotlás, mint amikor véletlenül felfedjük valódi érzéseinket.
Elszólta magát Berzsenyi, hiszen az „itt” helyhatározó a kies szőlőre és arany kalászt termő vidékre vonatkozik, amit most „vadon tájék”-nak nevez! A valóság és a valós életkörülményei (a gazdálkodás mindennapos nyűgei, a vidéki elszigeteltség) jelentik számára a vadon tájékot, amelyet csak a költészet tud széppé varázsolni.
Az utolsó strófa ezt a gondolatot viszi tovább: mindegy neki, hogy a végzet, a sors merre veti, ha vele van a költői világ, a fantázia, akkor teljes lesz az élete.
Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
Itt hüves ernyőd.
Horatiushoz méltó lezárása ez a versnek: Berzsenyi megható, őszinte rajongással magasztalja a költészetet, amely a legválságosabb élethelyzetben is vigasz, amely minden bajtól megment. Ha mindent elveszítünk, amit szerettünk és értékesnek tartottunk, a művészet akkor is tartalmassá tudja tenni az életünket.
Megszólítja Camoenát, aki nem hagyományos múzsa, nincs mögötte élő személy (Berzsenyi nem a szerelemtől várja a boldogságot és a nyugalmat, hanem a megtalálni remélt életharmóniától). Így Camoena nem a szerelem, hanem az életharmónia jelképe, múzsája, aki óvja, védi a lírai ént, biztonságot ad neki.
Logikailag, a szavak értelme szerint azt mondja a záró strófa, amit az előző: mindenütt boldog leszek, ahogy eddig is boldog voltam, ha az ihlet nem hagy el. Hangulatilag és képileg azonban egészen mást sugall.
A vers horizontja az utolsó versszakban hirtelen kitágul: a hazai, dunántúli tájék után egy másodperc alatt Grönlandon találjuk magunkat, utána a Szaharában, a földgolyó két ellentétes pontján. Grönland és Szahara az ellentétezés által a közel és a távol, a hideg és a forró képzetét hordozza. De a váltás nagyon gyors, és ez a két földrajzi kép valamiféle tragikumot visz a vers végébe, mivel hangulatilag egész más, mint az eddigi helyszínünk.
Ráadásul a költő így fogalmaz: essem a Grönland örökös havára… Mintha valamilyen katasztrófa folytán kerülne oda, fentről való lebukás következtében (a mai olvasó repülőszerencsétlenségre is asszociálhat, bár repülőgépek hiányában a költő erre nyilván nem gondolhatott). Valamiféle álombeli zuhanás vagy drámai bukás képzetét kelti ez az „essem” szó. Az érzelmi, hangulati tartalma tragikus, és ezzel teljesen ellentmond annak, amit Berzsenyi a szavak szintjén kifejez.
Ezt a tragikumot oldja egy kicsit a két záró sor, de nem teljesen: a zuhanás után vigasztalja a költészet istennője az égből lebukott poétát, mint egy anya vagy mint egy szerető. És így hagyjuk ott a záróképben Berzsenyit.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
