Az eredetiség problémája
Tudjuk, hogy Kölcsey Ferenc sértő, némelykor igazságtalan kritikát (a kor szavával: recenziót) írt Berzsenyiről, amivel teljesen elhallgattatta őt. Az egyik kifogása Kölcseynek az eredetiség hiánya volt, ami ennél a versnél különösen kézzelfogható.
A költészet alapja mai felfogásunk szerint a kreativitás, az ötlet: aki más gondolatát adja elő a saját szavaival, az nem költő, csak versfaragó. De igaza van-e vajon annak, aki nem tekinti az Osztályrészemet eredeti alkotásnak?
Tény, hogy a verset Berzsenyi közhelyekből építette fel, mint a kor költői általában; többnyire görög-római eredetű közhelyekből. Azt lehet mondani, az Osztályrészem a mai értelemben véve nem „eredeti” vers: egyetlen saját gondolata és képe sincs.
A gondolatok Horatiusra, a képek Mathissonra (1761-1831, német költő, klasszicizáló érzelmes verseket írt) vezethetők vissza, de meg kell jegyezni: nem szolgai utánzásról van szó, hanem arról, hogy Berzsenyi ugyanazt az általános igazságot fogalmazza meg a maga módján, saját szavaival.
Az eredetiséget nem is várták el a költőktől a romantika előtt; az addig megírt művek, gondolatok olyan közkincsnek számítottak, amiből nyugodtan lehet meríteni. Ezeket az iskolában is tanították, s időről időre, ha adott korszakban a költők aktuálisnak érezték, akkor elővették őket, a kor kívánalmai szerint kiemeltek valamit a közhelykészletből, és ezen nem botránkozott meg senki.
Ne csodálkozzunk hát, hogy a 18. század végén, illetve a 19. század legelején született versek teli vannak a Berzsenyiéhez hasonló lírai „partraszállásokkal”, nagy utakról hazatérő hajókkal, „elzárt helyekkel”, amelyek a költészet szerény hajlékai, és olyan költőkkel, akik most már akárhol boldogok tudnak lenni, ha az ihlet nem hagyja el őket.
Berzsenyi verse mégis remekmű – vajon mitől más, mint a többi? Hogyan lesz egy sor közhelyből halhatatlan alkotás?
Attól, ami túlmutat a közhelyen: a személyességtől, amely átlelkesíti, az ihlettől és indulattól, amely átforrósítja. Az Osztályrészem félreismerhetetlenül Berzsenyi-vers, mert ott van mögötte a közhelyekkel teljesen egyénien bánó személyiség.
Tömören egymásra dobbanó kurta mondataiban ott van az őrá jellemző mozgalmasság, drámai izgalom, erőteljesség és ritmikai feszültség. Aligha van még költőnk, aki olyan magasra tenné versei küszöbét, mint ő, aki olyan végzetes, magasztos, fennkölt szárnyalásokat örökítene meg. Mintha lüktetően forró lávából gyúrná verseit.
Ez az „energiásság” az ő költői személyiségének félreismerhetetlen sajátossága: erőt és pörgést ad a magyar nyelvnek. Ez az oka, hogy akármilyen gondolatot ír meg, akármilyen közhelyes képet használ fel, ő mindig eredeti és utánozhatatlan lesz.
