Horatius ligetes, szökőkutas tiburi birtokához mérve ő ugyan nem gazdag, de megvan mindene, amire szüksége van:
Van kies szőlőm, van arany kalásszal
Biztató földem: szeretett Szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
Kérjek-e többet?
Nincs anyagi problémája; megvan neki a mindennapi bor és gabona, „kies szőlő” és „arany kalász” (a bor és gabona az evésre-ivásra vonatkozó, bibliai eredetű utalás). Berzsenyi maga nem ivott, nagyon mértéktartó életet élt, de szép szőlői voltak, ahol jó bor termett.
Otthonában pedig Szabadság uralkodik (felismerte a szabadság fontosságát): a maga ura, független ember.
Az 1950-es években a költőt kiiktatták a tankönyvekből és az irodalmi köztudatból, mivel az Osztályrészemet a földesúri boldogság megverselésének tartották, és Berzsenyit maradi, falusi nemesnek titulálták, aki a szőlőjével és földjével dicsekszik, és aki a vagyonának köszönheti, hogy szabadon élhet (rehabilitációja a hetvenes években történt meg). De valóban erről szólna a vers?
A versszakot egy költői kérdéssel zárja le: kérjek-e kegyes isteneimtől többet? Ez a kérdés valójában egy erős állítást tartalmazó felkiáltás. Elégedettnek mondja magát, de a nyelvtani-gondolati tartalom épphogy elégedetlenséget sugall, amit a költő rejteget, el akar fojtani. Úgy látszik, a földesúri jólétnél mégiscsak valami teljesebbre, értékesebbre vágyik.
Figyeljük meg, hogy ennél a versnél nem maguk a szavak fejezik ki a költő valós érzését: a sorok között kell olvasni! Berzsenyi a vers mögötti tartalommal fejezi ki, amit nem akar elmondani. Nem szavakkal, hanem szünettel, nyelvtani szerkezettel érzékelteti mondanivalóját. Az, ami a szavak szintjén dicsekvésnek is tűnhet akár (van szőlőm, földem stb.), valójában elégedetlenség, beletörődés, hiszen nem a gazdagság kell neki. Mikor azt kérdezi, kérjek-e még többet, valójában azt mondja, hogy igenis többet kell kérnie, mert így nem boldog.
A vers tartalmilag ellentétben áll a külső formával. A legszigorúbb szerkesztésű, antikos formában zengi a horatiusi elégedettséget: látszólag csupa nyugodt derű, jámborság és megelégedés. De mögötte a lelki tartalom egész más!
Nem a boldog elégedettség, hanem az elégedetlenség és rejtett tragikum verse ez, amelynek középpontjában a hétköznapokkal való megbékélés áll.
A költő csak próbálja elhitetni magával, hogy elégedett, hiszen olyan élethelyzetben van, amely külsőségeiben elégedettségre adhat okot. Ez a mű afféle önszuggeráló hitvallás: próbálja elfogadtatni magával, hogy az élet örökös hiányérzet, és próbálja eltemetni magában a nyugtalanságot és elégedetlenséget, próbálja megzabolázni vágyait, uralkodni magán.
Érdekes, hogy az „isten” szót többes számba tette: „kegyes istenimtől”, vagyis nem egy, hanem több istenről beszél. Ebben az ókor tisztelete nyilvánul meg (az antik többistenhit világát idézi fel), pedig Berzsenyi mélyen vallásos keresztény ember volt.
Az 5. versszakban a vágyott sztoikus nyugalom és megelégedés kap hangot:
Vessen a végzet, valamerre tetszik,
Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
Nézek az égre!
Hacsak nyomorognia nem kell (nehéz szükség nem zavarja), akkor ő boldog tud lenni, nem vágyik sokra. Bármilyen élethelyzetbe kerül is, rosszban és jóban, balsorsban és szerencsében egyaránt meg fogja őrizni nyugalmát.
Mit mond ezzel Berzsenyi? Hogy belenyugszik sorsába, bármi is történjen vele. Egy filozofikus lélek lemondó kijelentése ez.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
