A fent vázolt nyelvfilozófiai alapra épül az irodalomtudományi alkalmazás, amely szintén a strukturalizmuson túllépve fejlődött ki.
Főbb tételei:
- Nem önmagában, hanem megnyilatkozásként, beszédszituációként kell a szöveget vizsgálni, azaz különösen fontos az illokuciós aspektus megragadása.
- A leírás nem választható el az értelmezéstől és az értékeléstől, s a mű lokuciós aspektusát is elemezni szükséges.
- A szövegnek nemcsak jelszerűsége, hanem jelentése is van, az elemzésnek a kommunikációs folyamat egészét vizsgálnia kell: a szöveg működését is (perlokuciós aspektus).
- A köznyelv és az irodalmi nyelv nem két különböző nyelv, hanem ugyanannak a nyelvnek kétféle használata, csak a kommunikációs folyamat különbözik. Így a szöveg sem rendelkezik önmagában véve formajegyekkel, tulajdonságokkal, mert ezekről a befogadók a maguk és más érzékei, tapasztalatai alapján szereznek tudomást.
Az elmélet egyik változatát képviseli W. Iser (Az olvasás aktusa, 1976), aki az irodalmi szöveget olyan fiktív képződménynek tartja, amelynek lényege nem a tárgyi világok jelölése (az ábrázoló funkció), hanem a kommunikációs struktúra, amely a valóságot egy szubjektummal képes összekapcsolni. Az elemzésnek így elsősorban a szöveg és a valóság, a szöveg és a befogadó közti metszéspontra kell irányulnia.
A köznapi nyelvhasználat mindig szituációs, az irodalmi mű viszont elsősorban önmagára vonatkozik, fikcionális beszéd, így a vele való kapcsolat dinamikusságát meg kell teremteni. Ez a repertoár és a realizáció összhangjával érhető el.
A repertoár a szövegen kívüli valóság normáit, valamint az irodalom mintáit tartalmazza, s ezek segítségével kerülhet a szöveg olyan helyzetbe, amely megteremti a szöveg és az olvasó párbeszédére alkalmas szituációt. A repertoár – gyakorlatilag végtelen – gazdagságából szelektál az alkotó, s abból a befogadó is. A legalább részleges megfelelés teszi lehetővé egyáltalán a befogadást. Az alkotói kiválasztás hozza létre a művet magát mint rögzített szöveget, esztétikai értéket. E szövegben mindig vannak kitöltetlen, szituációhiányos, üres helyek, s az olvasó ezeket konkretizálja.
A realizáció tehát a normák és minták (sémák) kiválasztása, kombinációja megszervezése (lásd: befogadásesztétika).
