Charles Baudelaire: Az albatrosz, Kapcsolatok, Egy dög, Őszi ének

A versszervező erő az ellentét: a mű alapellentéte a természet és az ember közti szembenállás.

Alapmotívumok:

  • ember alkotta vallásos tér: templom – oszlopok – tömjén
  • természet: az erdő mint a világ szimbóluma
  • érzékelés, megismerés: fény, szín, hang, illat

Kifejezőeszközök: metafora (pl. „templom a természet”), szinesztézia, hasonlat, ellentét, ismétlés, halmozás, fokozás, kiazmus

Mivel az „új költők” az érzékletek összekeverésével próbálták kifürkészni a végtelen titkait, legfontosabb költői eszközük a szinesztézia lett, ami a metafora egyik alfaja. A szinesztézia olyan kép, melyben különböző érzékterületekről származó kifejezések vannak összekapcsolva, pl. „oboa-édesek”: hang+íz érzékterületének kapcsolata. A szinesztézia természetesen korábban is létezett, de azelőtt a költők ritkábban használták. A szimbolizmussal nőtt meg a jelentősége.

A vers szigorú formai és nyelvi megalkotottsága fontos tényező: a szonettforma zártsága, a tudatos, míves költői munka olyan teljesítmény, amelyet más nyelven lehetetlen megismételni. A poétikai összhatás megteremtésében a nyelv alkotórészei a hangok szintjéig mind részt vesznek, így a vers gyakorlatilag lefordíthatatlan: jelentésvesztés nélkül más nyelven nem adható vissza.

Már maga a cím sem fordítható le tökéletesen. A cím egyetlen többes számú névszó, mely a versben kifejtett témára utal. Az eredeti francia cím (Correspondances) valamivel tágabb, egyetemesebb jelentésű a magyar „kapcsolatok” szónál, sokféleképpen fordítható: összefüggések, megfelelések, egybeesések, egyezések, sőt levelezés.

A vers szerkezete a szonett egyik klasszikus felosztását követi. Az első 8 sor (oktáva / oktett) és az utolsó 6 sor (szextett) alkot egy-egy egységet. Az oktáván belül egy-egy részt alkot a két négysoros versszak.

Így a mű 2 szerkezeti egységre bontható fel.

Az 1. egység (1-2. versszak) a vershelyzet leírásával kezdődik.

Az 1. strófában a külső tényezőkkel nem azonosítható lírai én teremti meg a vershelyzetet, ami egy önmagán belül kommunikáló természet képe. Baudelaire a természetet mintegy szimbolikusan értelmezi, az épített emberi környezet elemeivel azonosítja.

„Templom a természet”, ezzel kezdődik a vers. A nyitó metafora már megteremti a misztikus, sejtelmes légkört, emellett vallásos áhítatot áraszt. A templom szent hely, ahova csak megilletődötten, tisztán léphet be az ember. Oszlopai szólnak hozzánk, befogadnak, barátként figyelnek.

A templom olyan hely, amely a transzcendens (tapasztalaton túli) világgal teremt kapcsolatot, így a templommal való azonosítás azt jelzi, hogy a természetet valami magasabb rendű dolognak tartja a beszélő.

A különös hangulat átjárja az egész helyet, a természet jelenségeit és a tárgyakat is: az oszlopok is „élnek”, „szavakat mormolnak”, üzeneteket „súgnak” egymásnak (megszemélyesítés). Az „élő oszlopai” kép és a templom képe szinekdochikus viszonyban áll egymással.

A szerves természeti és az ember által épített környezet elemei összekapcsolódnak. Ugyanakkor a megszemélyesített (perszonifikált) természet beszéde nehezen érthetőnek, titkolózónak mutatkozik (mormolás, sugdolózás).

Ebbe a környezetbe helyezi bele a megismerő szubjektumot, az embert Baudelaire. Az ember életét körülvevő természet elveszíti konkrétságát, és egy ismeretlen világ jelképeinek erdejévé válik („Jelképek erdején át visz az ember útja”). Vagyis a körülöttünk tapasztalható dolgok valójában jelek, szimbólumok. Az ember (és a költő) feladata pedig az, hogy megfejtse ezeket a szimbólumokat, megértse az üzenetüket.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

Oldalak: 1 2 3 4