Ebbe az idilli világba menekül a költő – a sebzett lelkű ember – vigasztalásért:
Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
A lírai én nyelvileg is jelölten itt, a második egységben jelenik meg először. A természet szépsége enyhíti a költő bánatát: a fájdalom, a szomorúság ugyanis az emberi világhoz tartozik, a természetben ismeretlen.
Aztán megjelenik egy antikizáló, klasszicista elem:
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
A klasszicizmus képviselői szerint az antikvitás tudta legjobban utánozni a természetet, így a felvilágosodásban, akárcsak a reneszánszban, ismét az antik kultúra lesz a követendő példakép. Ez az oka, hogy antik kifejezéseket ágyaztak be a mondanivalójukba: a „zefirek” enyhe nyugati szellők.
Csokonai itt már előrevetíti a későbbi kontrasztot, de mielőtt ecsetelni kezdené, milyen az emberek világa, kicsit elidőzik az alkonyi erdő leírásánál, amely „fűszerszámozott theátrommá” (illatos színházzá, a „fűszerszám” a fűszer régi neve) változik át, ahol „édes koncertek” zajlanak és a „gráciák” (a kellem és a báj antik istennői) lejtik táncukat a hold „rezgő fényénél”, s ezt öröm nézni. Az este tehát egyre szebb lesz, egyre varázslatosabb és vonzóbb: egy képzeletbeli, idilli világ.
Figyeljük meg, hogy a látvány-és hanghatásokat itt már illatérzetek is kiegészítik:
Mit érzek?…míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Tehát a különböző érzékelések gyönyörűségét élvezi a költő, amely a természet ajándéka. Mindez vigaszt nyújt a bánatára, így jön létre az a „vidám melancholia”, ami egy ellentmondásos jelzős szerkezet (oximoron):
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
Csokonai ezzel az ellentmondásos szerkezettel tudja legjobban érzékeltetni lelkiállapotát: a „vidám” jelző abszolút ellentéte a búskomorságot jelentő melankólia szónak. Hogy lehet egyszerre vidám is meg szomorú is?
Valójában mindkét érzés jelen van, hiszen a lélek kínjait, az ember görcseit a természet szépsége tudja csak feloldani, meggyógyítani. Azért ment ki a természetbe, hogy egy kis örömre találjon, ezáltal bánata enyhüljön, s ahogy ez megtörténik, kicsit felvidul, ugyanakkor a szomorúságát kiváltó ok ettől nem szűnik meg, így a búskomor érzés is megmarad a lelkében valahol.
Az este azonban gyorsan múlik, s az éjszaka közeledte megriasztja a költőt, mert tudja, hogy a sötétség beálltával már nem lesz látható a természet szépsége, nem fogja vigasztalni és elterelni a figyelmét bánatáról, így aztán egyedül marad kínzó gondolataival ebben a komor, önemésztő lelkiállapotban.
A derű és a báj elégikussá válik, ahogy arra kéri az estét, ne tűnjön el, maradjon még:
Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Az éjszaka nemcsak a fény hiányát hozza el, nemcsak komor hangulatot áraszt: a kép kitágul, s már a megromlott, érzés és értelem nélküli, erőszakos, zsarnoki, önző emberi társadalmat is jelöli. Ez az elviselhetetlen, ijesztő emberi világ, amelyben ő nem találja a helyét, panaszra indítja a költőt.
Magány és félelem bujkál a sorokban. A lírai én kitaszítottnak érzi magát, hiszen az emberek világát nem tudja elviselni, ott ő nem kap vigaszt. Ez a társadalomból való kivetettség olyan gondolat, amely már a romantika korszaka felé mutat: a költő itt villantja fel előttünk szentimentális énjét, a sötétség és a fény klasszikus ellentétével fejezve ki érzéseit.
Gondolatai már nem utalások és képek formájában jelennek meg, hanem direkten fogalmazza meg őket, közvetlenebbül:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
Az emberi világ, amelyet a beszélő szemszögéből látunk, tökéletes ellentéte a természet világának. Mert mit látunk ott? Fény helyett sötétség, édes melódiák helyett lárma, csörtetés, zsibongás, a gráciák kecses tánca helyett részeg tolongás jellemzi.
A világ, amelyben a költő él, tele van gőgös, kevély, fösvény emberekkel, akik nagyra vannak magukkal, lenéznek másokat, óriási vagyonokat harácsolnak össze, és mindenkire irigyek.
Ebben a világban nincs szépség, nincs harmónia: mindezt elpusztította a durvaság, a közönségesség, az erkölcsi romlottság: diszharmónia uralkodik az emberi világban. Mi ennek az oka? Ki a felelős érte?
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
