Hogyan indítja Csokonai a verset?
A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Egy alkony, egy naplemente leírását kapjuk, méghozzá szándékosan. Kicsendül a versből a táj zeneisége, a természet hangjai: ahogy az erdő, a természet világa búcsúzik a nappaltól, félig vidám, félig melankolikus szépség árad a sorokból. A perspektíva a lemenő nap látványától (amely az egész horizontot betölti) a nyugalomra készülő természet apró jelenségei felé közelít.
Az este egy olyan átmeneti időszak a zajos nappal és komor gondolatokkal terhes éjszaka között, amikor a természet még szebbnek tűnik a költő számára. A napsugarak elhalványodnak, eltűnnek, közben színesre festik a felhőket, a madarak – a kis fülemüle, a pacsirta – fészkükbe térnek, aznapi utolsó dalukat éneklik el. A vadállatok, medvék is elhúzódnak barlangjukba. Az egész természet nyugovóra készül, az erdő világa búcsúzik a fénytől.
Csokonai pici képekből rakja össze az egész első szakaszt, és becézően, kedveskedve írja le az esti tájat. Életöröm, életszeretet árad soraiból: ő maga – a természet harmóniájában elmerült, magányosan szemlélődő ember – is jelen van a tájban, amit figyelmesen szemlél, amelyben otthon érzi magát, amely erőt és boldogságot ad neki, amely lelki békéjét visszaadja (már-már pantheista hevülettel dicsőíti a természetet).
Némi idealizáló törekvést figyelhetünk meg abban, hogy még a vadállatokat (farkas, medve) is szelíden, szeretettel említi.
Időnként ősi, mitikus képekre játszik rá: pl. a versindító nap-metafora, amely a klasszicizmusban „tüzes napszekérként” jelenik meg, nála „tündöklő hintó”, ezáltal rokokósan megfinomítja, lekicsinyíti, közelebb hozza a képet.
Figyeljük meg a „szép enyészet” jelzős szerkezetben levő ellentmondást! Az enyészetet, elmúlást korántsem szoktuk szépnek érezni, az este azonban, amely a nappal elmúlását, enyészetét hozza, mégiscsak szép.
Lássuk, hogyan érzékelteti Csokonai ezt a szépséget!
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Rengeteg vizuális elemmel, látvánnyal, formával, színhatással találkozunk: a „tündöklő” fény „halovány” lesz, a horizont „elpirul”, a felhők szegélye „aranyos” (aranyszínű) lesz. A „híves” (hűvös) este egyfajta átmenet a meleg nappal és a hideg éjszaka között. Csokonai meg is személyesíti az estét, amely „mosolyog”, sőt, az enyészetet is, amelynek „ajtaja” nyitva várja a napot (amikor lemegy a nap, olyankor eltűnik, „elenyész”).
Ez a leírt táj igazi klasszicista táj; Csokonai a rokokó stílusra jellemző, érzékekre ható díszítő jelzőkkel (aranyos, híves, balzsamos) és képekkel érzékelteti, hogy a természetben minden szépséges, színpompás, pazar.
Megjelennek a versben a rokokó más jellegzetességei is, pl. miniatürizálás kicsinyítő jelzők és képzők használatával (kis fülemüle, madárkák, cseppecskék), valamint szokatlan képzettársítások, mint amilyen az „édes koncertek” szinesztézia, vagy a paradoxonokból fakadó élénkség, a zeneiségre törekvés.
Eddig tehát vizuális elemekkel találkoztunk, a továbbiakban hanghatások jönnek:
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. –
A madárkák „búcsúzó nótát” énekelnek, a kis fülemüle „kisírja” magát, a pacsirta „hangicsál”, a medve „bömböl”.
Figyeljük meg, ahogy a költő hangutánzó, hangfestő szavakat (pl. „hangicsál”) használ annak érdekében, hogy a leírása még kifejezőbb legyen. Ezek a hanghatások még zeneibbé teszik az amúgy is nagyon zenei verset, amely romlatlan, idilli harmóniát jelenít meg, ahogy az este leszáll az erdőben.
Az utolsó sorban gyönyörű alliterációt találunk, amely előkészíti a következő sorok feszültségét: először három szó alliterál egymással: „barlangjában belől bömböl”, utána pedig két szó: „mord medve”.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
