És itt következik a vers nagy gondolata, a Rousseau eszméit visszhangzó szentencia-rész:
Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Ez a rész egy megszólítással indul („Bódult emberi nem!”) – Csokonai az egész eltévelyedett emberiséget megszólítja –, majd egy kérdéssel folytatódik: „Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?” Ez persze költői kérdés (a költői kérdés nem igazi kérdés, a kérdező nem is vár rá választ), ezzel a kérdéssel Csokonai szemrehányást tesz, vádol, és haragját, felindultságát akarja kifejezni.
Rousseau gondolatát visszhangozza, aki szerint az emberiség történetében létezett egy ősi aranykor, amikor minden közös volt, a javak egyenlően voltak elosztva, és senki nem tudta, mi az önzés, mi a kapzsiság. Az emberek szabadon éltek a természet lágy ölén, és minden baj akkor kezdődött, amikor eltértek a természet törvényétől, kitalálták a magántulajdon fogalmát, és ezzel megfosztották magukat az ősi szabadságtól („zárbékót”, bilincset tettek saját kezükre). Így hát a jelenlegi állapotokért, a társadalomban tapasztalható romlottságért maguk az emberek a felelősek.
A „bódult” jelző arra utal, hogy Csokonai szerint az emberiség elvesztette a józan eszét, eltévelyedett, megrészegült valamitől. Talán az a szándék is benne van, hogy felrázza kortársait, akik nem látják tisztán a világ szörnyű problémáját, nem ismerik fel, hogy a civilizáció legsúlyosabb tévedése a magántulajdon fogalmának létrehozása, amely bűnökhöz, háborúkhoz és társadalmi igazságtalanságokhoz vezetett.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
A dölyfös, a kevély összeveszett azzal, akitől elveszi, amije van. A gazdagok abból élnek jól, amit mástól vettek el, és ettől a „megkülönözéstől” (veszekedéstől) hangos a világ.
A „tied”, „enyim”, „mienk” tipikus rousseau-i szavak. Figyeljük meg, hogy Csokonai főnévi szerepben használja őket, nem birtokos névmásként, és hogy így mennyivel érzékletesebbek!
Azt is jól kifejezik, milyen óriási indulatokat vált ki ez a téma a lírai énben. Ezeket az indulatokat, a költő felháborodását alakzatok sora jelzi: ellentétek, párhuzamok, halmozások.
Ezután egy történeti áttekintés jön, amelyben Rousseau gondolatai köszönnek vissza:
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az emberek közti torzsalkodás a magántulajdon megjelenésével vette kezdetét: az emberek maguk hozták létre, maguk alakították a társadalmat ilyenné. Az ősközösségi társadalmakat egyenlőség jellemezte, régen nem kellett mindenkinek egyre több és több vagyon, az emberek tudták, mi az elég.
Ezt a múltbeli aranykort a negatív festés módszerével, ellentételezéssel idézi meg Csokonai: leltárszerűen, részletesen felsorolja, hogy a jelenben milyen visszásságok, hiányok vannak, amik akkor régen még nem voltak. A felsoroláskor az anafora eszközét alkalmazza, leggyakrabban visszatérő szava a „nem” (régen nem volt, ma van).
Mik nem voltak régen és mi van ma?
Régen mindenkinek egyenlő arányban jutott a föld javaiból, ezzel szemben ma (mármint Csokonai jelenében) a szegény ember örülhet, ha rozskenyérhéj jut neki a karácsonyi asztalra, míg a gazdagok, a nagyurak tortákat esznek (vagyis sok fölös javat birtokolnak: nekik túl sok van, a szegényeknek meg túl kevés).
Régen nem voltak háborúk, sem előjogok, kiváltságok, amelyeket a mostani, rossz törvény tartalmaz, és amelyek elítélendőek.
Nem volt luxus és pazarlás sem a gazdagok részéről, ami rossz útra viszi őket, míg a nincstelenek sokkal kevesebb után is hiába vágyakoznak.
Az óda jellegzetessége, hogy a költő tesz egy állítást, ami valamilyen általános igazság, aztán kifejti, bizonyítja azt. A tétel (vagy általánosítás) és a példázó kibontás váltakozik Csokonainál is, akárcsak Horatius ódáiban.
A beszédmód változásának megfelelően a szöveg nyelvi jellegzetességei is változnak: ok-és célhatározói alárendelések váltják fel a mellérendelő mondatszerkezeteteket.
Többször is megjelennek ebben a szakaszban a korabeli Magyarország társadalmi viszonyai: dézsma-és porciófizetési kötelezettség sújtja a szegénynépet; az erdők, legelők körül vannak kerítve és csak az urak használhatják őket, stb.
Mindez objektív leírásnak tűnik, de azért átérződik a sorokon a lírai én indulata, amelyet a világban való csalódottsága táplál. Hasonló tartalmú képek sorjáznak: úr-szolga, gazdag-szegény, tolvaj-világ. A társadalomban jellemző alá-fölérendeltség helyett szabadságra és egy igazságosabb világra vágyik.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
