Új gondolat jelenik meg a versben, amikor Csokonai kimondja, hogy senki sem születik eleve rossznak vagy gonosznak:
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Az egyes embert tehát, aki rablásra, lopásra adja a fejét, a világ tette tolvajjá. Nem azért lett „gonosz”, mert olyannak született, hanem a társadalom rontja meg. Ez a gondolat, amely szintén szentencia, új, különleges fordulat a versben. Csokonai feltételezi az emberekről, hogy eredendően mindenki jónak születik.
A következő szakaszban (az 5. szakasz elején) az általános-társadalmi témákról újra saját személyes sorsára terelődik a lírai én figyelme.
Visszatér a piktúra-rész, a természet lefestése, de most már keserű, beletörődő sóhajjal veszi tudomásul a költő, hogy az ősi idillből alig maradt valami. Csak a természet néhány szépsége – „arany holdvilág”, „éltető levegő” stb. – maradt, amit az emberek még nem bocsátottak áruba, ami még közös, amit senki sem sajátított ki magának. Csak ezek azok a dolgok, akikért még nem kell fizetni, amelyeket ingyen is élvezhet mindenki.
Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
A költő nem tud ebben a társadalomban élni, számkivetettnek érzi magát: a vers tele van indulatszavakkal (pl. óh), melyek erőteljes érzelmekre utalnak.
Elragadtatott mondatokkal fordul a természethez:
Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.
Ez az utolsó négy sor ódai magasságokba emeli és rezignált pátosszal telíti meg a költeményt, miközben azt hirdeti, hogy a természet szerint minden ember egyenlő.
A természet által születünk embernek: a természet öntudatot és büszkeséget ad nekünk, a természet visszaadja az ember méltóságát és szabadságát.
Figyeljük meg, ahogy az egymást követő természeti képek mindvégig igazodnak a beszélő kedélyállapotához, a vers hangnemváltásaihoz! Gyakorlatilag végigkísérik a vers gondolatmenetét, és bővítik, kiegészítik a jelentését: hozzáadnak egyfajta hangulatteremtő, hangulatfestő réteget.
A zárlat bravúrosan csúsztatja egybe azt a két módot, ahogyan a természet eddig megjelent a versben.
Eddig a tájleíró részekben a lírai én jelenbeli közvetlen környezeteként, érzéki élményként szerepelt, az elmélkedő részben pedig a jelennel szembeállított hajdani állapotként, azaz társadalomviszonyítási eszközként. A zárlatban egymásba csúszik ez a kettő, ami bravúros megoldás Csokonaitól.
A költő úgy érzi, a természet szépsége az egyetlen dolog, amit senki nem vehet el tőle, aminek ő is – és minden ember – birtokosa („örökös földesura”), és kedvére gyönyörködhet benne.
Ebben persze azért egy jó adag irónia is van, hogy ő is földesúr, csak neki a levegő meg a holdfény a birtoka…
Csokonai nem forradalmár-költő, mint majd később Petőfi lesz: ő nem buzdít lázadásra a gazdagok és hatalmasok ellen, megelégszik a bírálattal és érzelmei kifejezésével. Nem véletlen, hogy a természetbe visszavonuló ember képével zárul a vers.
A legutolsó sor szentimentalista vallomás a természetnek, és keretes lezárás is: figyeljük meg, hogy tájleírással indult a vers és a természet-tematika most visszatér a végén, tehát mondhatjuk, hogy a természet, mint menedék, tulajdonképpen keretbe foglalja a verset, mint ahogy a költő életének is keretet ad.
A természet ugyanis valóban fontos szerepet játszott Csokonai életében. Nagyon szerette a természetet, sokat barangolt szép vidékeken, igazi országjáró volt, akárcsak egy mai túrázó vagy természetjáró – így nem véletlen, hogy a természet a verseiben is gyakran megjelenik, ahogy azt Az estve című műben is látjuk.
Persze, abban a korban a russzóizmus folytán amúgy is előtérbe került a természet, amelyhez Rousseau szerint „vissza kell térni”. Szerinte és Csokonai szerint is jobb a természetközeli élet a civilizációnál, amely a magántulajdon által elrontotta, erkölcsileg lesilányította az emberiséget.
Ezek az elvont eszmék költőien megformálva kerülnek bele a versbe, és ez Csokonai lírai tehetségét dicséri.
A versnek rendkívül gazdag mondanivalója van: nemcsak általános igazságokat fogalmaz meg, hanem átjárják a költő személyes érzelmei is: mondhatni egész élete benne van. Aktuális és egyben igaz problémákkal foglalkozik, miközben személyes viszonyulását is kifejezi, mindezt igényesen, formailag bravúrosan kidolgozott, tökéletesre csiszolt formában.
