Témája a világ nyüzsgésétől, a részeg tolongástól való elvonulás. Az egyedüllét menedék annak, „ki megvetette a világot, vagy akinek már ez a nyakára hágott”. Azonkívül a magány választása erkölcsi választás is: a jobbak, az érzékenyebbek, a nemesebb lelkivilágúak vonulnak el a zajtól és a könyökléstől, ez esetben a magány már önmagában pozitívum.
A 18. század vége felé a szentimentalizmus irodalmában valóságos kultusza volt az emberektől való elvonulásnak, a magányosságnak. A magány kedvelt irodalmi és bölcseleti téma volt, Csokonainak ismernie kellett például Johann Georg Zimmermann 1791-es könyvét (A’ Magános Életről). Az „új érzékenység” (szentimentalizmus) kora ez, melyet átjárt a későbbi romantika előszele.
A magány mellett az álom és a halál is jellemző témák voltak, nemcsak más költőknél, hanem Csokonainál is, akinek lelki alkatához is illettek (A Magánossághoz előképének tekinthető versei: Az álom, A rövid nap s hosszú éj, Szüntelen közel van a halál, Az estvének leírása). A legnagyobb költői erővel azonban A Magánossághoz szólal meg.
Versében Csokonai a Magánosságot, vagyis a magányt vigasztaló társnak, barátnak nevezi. Ez a paradoxon nyilvánvalóvá teszi, hogy valójában emberi társaságra, megértő barátokra vágyik, és nem a felmagasztalt egyedüllétre. A magány fölmagasztalásának, a koreszmény megfogalmazásának versébe beszivárgott a személyes fájdalom.
A verszárlat felől közelítve a magány állapotának dicsőítése kényszerű önvigasztalásnak tetszik. A ki nem fejtett, de jól érzékelhető kettősség, belső ellentmondás a vers egyik legérdekesebb, legértékesebb vonása.
A Csokonai-versben megfogalmazódó őszinte megindultság, a lendületes nyelvhasználatban megnyilvánuló izgatottság, az eleven képek teszik hitelessé és meghatóvá egy kétkedőbb kor olvasói számára is a 18. század végi költő vízióját egy emberibb világról.
Kifejezőeszközök: metaforák, ellentétek, megszólítás, megszemélyesítések, jelzős szerkezetek
Jelen van a versben a piktúra (tájleírás) és a szentencia (bölcselő rész) is.
Fő motívum: magány – Csokonai több versének is alapmotívuma. Itt egy allegorikus alak, melyhez különféle szerepeket társít a költő:
- gyermekét csitító anya (1. strófa: „Ringasd öledbe lelkemet”), óvó-védő szerep (6. strófa: „Kíséred és apolgatod”, „bíztatod”)
- nő (3. strófa: „Szelíd Magánosság” – a „szelíd” jelző a nőiség egyik lehetséges jellegét írja le)
- hűséges, őszinte társ (szerető) és megértő barát (8. versszak: „kedves istenasszony”)
- őrangyal (10. strófa: „Te lészel, ah! a sírhalom / Vőlgyén is őrzőangyalom.” – szintén óvó-védő szerep, akárcsak az 1. versszakban, de itt transzcendens szinten, tapasztalaton túli formában jelenik meg)
- múzsa (7. strófa: „Te szűlöd a virtust”, „Tebenned úgy csap a poéta széjjel…” – itt a magány alkotáslélektani vetületének kora romantikus értelmezését adja, miszerint a magány olyan ihletett lélekállapot, amelyben a költő az isteni teremtő gesztushoz hasonlóan képessé válik új világok teremtésére, azaz műalkotások létrehozására). Ez a romantikus zsenikultusz egyik legkorábbi megjelenése a magyar költészetben!
A Magánossághoz társított fenti szerepkörök azt is jelezhetik, hogy a lírai én legfájóbb pontja a kedves hiánya, a szerelemben való csalódás.
Beszédhelyzet: a műfajból következik. A magasztalt állapot a magány állapota, ennek az állapotnak megszemélyesítése és megszólítása alkalomként szolgál a Magánosság leíró bemutatására.
A megszólított női lény, a beszélő és a megszólított viszonya én-te viszony: egyszerre bensőséges, illetve távolságtartóbb érvelő, leíró jellegű.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
