A 2. egység (4-11. versszak) egy töprengés, meditáció, a megszemélyesített magányhoz intézett ima, ill. könyörgésszerű beszéd. A vers itt nemesül gondolati lírává, ezen a ponton válik eredetivé a korabeli idillek és pásztorjelenetek közhelyes tájfestéseihez és a belőle leszűrt édesbús gondolatokhoz képest. A költemény művészi értékét a második fele adja.
A 2. egységet a megszólítások további két, azonos terjedelmű részre tagolják.
A 1. alegység (4-7. versszak) a megszólított ellentétező, általánosító leírása, jellemzése. Szembetűnően katalógusszerű. A magányosság megjelenése a világban, panoráma.
Itt jelenik meg legerőteljesebben a magányban rejlő kettősség: gyötrelem és hazatalálás, kitaszítottság és magasabb rendű, megszentelt létmód. Ez a sentencia-rész.
- A 4-5. versszak azokat a helyeket ábrázolja, amelyeket a Magánosság kerül: királyi udvarok, kastélyok, városok, hadszínterek. Kerüli a zsivajt, a lármát, a durvaságot.
A „nagy világ” úgy gondolja, hogy a magány gyötrelmes (gond, félelem, bú, unalom származik belőle). Ez a két szakasz a magány jótékony hatását nem ismerő, az érzékeny lélektől távoli társadalom szférájáról szól (hatalmasok, fösvények, nagyravágyók stb.). A természettől és a magány értékeitől idegen világ jelenik meg, amely a magányt nem személyes választásként, hanem kényszerű állapotként éli meg.
A lírai én elutasítja magától ezt a társadalmiságot. A magányt mint létformát egyszerre éli meg kirekesztésként és személyes szabad választásaként, tudatos, erkölcsi döntéseként („Te azt, ki megvetette a világot, / Vagy akinek már ez a nyakára hágott / Kíséred és apolgatod”).
- A 6-7. versszak a magány áldásait, jótéteményeit sorolja fel. Itt kezdődik a vers eredeti mondanivalója. A magány „mentsvár” a boldogtalannak, a bölcsesség forrása, az alkotó ihlet lehetősége. Menedéket ad a világból kivonult ember számára (boldogtalanok, számkivetettek, „magába szomorkodók”).
Legfontosabb áldásai, hogy lehetőséget ad a következőkre: erény (virtus), bölcsesség megtalálása, alkotásra kész, ihletett állapot megtalálása.
Mégis itt határozottan felerősödik az elégikus hangnem, így észrevehetővé válik, hogy a lírai én mást mond, mint amit érez: valójában nem magányra, hanem emberi társaságra vágyik, megértő barátra, de legfőképpen hűséges, szerető társra.
Csak azért keresi a magányt, mert az emberi világban bántották, de nagyon bizonytalan az a kísérlete, hogy a magányt, ill. az álmot ne fikciónak, hanem egy magasabb rendű létformának tekintse, amelyben vágyai beteljesülhetnek. Saját magát is hiába igyekszik meggyőzni erről.
A 7. strófáig emelkedő érveléssel retorikai csúcspontra ér a vers. Az ellentétek itt húzódnak legtágasabbra, a határtalan felé. Ismét felvonul, ahogy már a 2. versszakban is a bölcs és a poéta, a semmiből világokat teremtő ember, a felvilágosodás kitüntetettje (ld. Babits Mihály: Bolyai). A sötétet felhasító villám-hasonlat a romantika egyik túlterhelt toposza (a társművészetekben is).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
