A 2. alegység (8-11. versszak) a költő és a magány istenasszonyának meghitt kapcsolatát beszéli el.
- A 8. strófában általánosítósából ismét személyes lesz a hangnem, a beszélő a megszólított (istenasszony) illetve önmaga felé fordul (E/1. személyben). A Magánosság megérti a szegény poétát, hűséges, szavaiban nincs tettetés, csalfaság („ártatlanul kecsegtet”). A hangvétel itt még személyesebbé, a beszédmód érzelmileg még telítettebbé válik, a hangulat pedig még komorabb lesz.
A lírai én és a Magánosság viszonya ebben a részben azt is megmutatja, hogy milyen csalódásokat élt át az emberek világában a költő („Hív vagy, nem úgy, mint a mai / Színes világ barátai.”) Az emberek hűtlenek voltak hozzá, ezzel tulajdonképpen a társadalomból való kivetettségét, otthontalanságát panaszolja.
- A 9. strófában az első személyű megnyilatkozás többes számot kap. A beszélő valamely közösség tagjaként szólal meg. A büszke lelkek a könyöklésben, durva lármában élnek, ezért sorsuk az örök nyugtalanság, félelem, zavar és bizonytalanság.
A zárlatot előkészítő 4 sort eluralják a szenvedés képei. Egyre nyilvánvalóbb az olvasónak, hogy a beszélő érzései és szavai között ellentmondás van. A magány dicsőítése (a magány mint magasabb szféra) itt már kényszerű önvigasztalásnak hat, csupán önámító fikció. A lírai én valójában már nem vár semmit az élettől.
Problémájának megoldását, lelki békéjét és nyugalmát a halál örök magányában véli megtalálni. A halál-motívum („Élünk, kimúlunk édesen”) a zárlatig vezet. Jelzője itt „édes”, azaz édes kín a halál. Az egész versen végigvonuló ambivalencia a személyes halált megidéző zárlatban lesz a legfeszítőbb.
- A 10-11. versszak szerint a végső magány, a halál lesz az, ami majd a földi szenvedést elfeledteti (a halál utáni „nemtudás”), ezért a halál nem félelmetes, hanem kívánatos.
Itt még mindig vigasztalóként jelenik meg a Magánosság, amely egyszerre oka és megoldása is a boldogtalanságnak. A pszichológiai alaphelyzet („Magát magával bíztatod”, 6. versszak) itt is ugyanúgy jelen van, de itt már a végletekig feszítve.
A halálra is érvényes, hogy a beszélő inkább csak önvigasztalásként mondja (önámítás az is, hogy a halál „édes” lesz). A „vak kárpit” kép vagy a „nemtudás kietlene” azt jelzi, hogy a lírai én valójában fél a haláltól, fél az ismeretlentől. Nem a halál az, amire igazából vágyik, valójában a megbántottság beszél belőle.
A lelki szenvedés és a boldogságvágy kettősségéből fakadó, mindvégig fenntartott feszültség tehát a halál képzetében is benne van.
A Magánossághoz verselése időmértékes, ötös és négyes jambusok váltakoznak. Versforma: a mű 11 nyolcsoros strófából áll. Strófaszerkezet: 11 és 8 szótagos sorok váltakoznak, 11-8-11-8-11-11-8-8-as beosztásban. Rímélése kevert: az első 4 sor keresztrímes, a második 4 sor páros rímekből áll. Rímképlet: abab cc dd.
