Csokonai Vitéz Mihály A Magánossághoz című verse 1798-ban keletkezett Kisasszondon, a komáromi eseményeket követően. Vajda Juliannával kapcsolatos reményeinek szétfoszlása és létbizonytalansága nyomasztóan hatott a költő kedélyére, így költészetéből is eltűnt a rokokó idill és boldogságfilozófia.
Ekkor került előtérbe lírájában a szentimentalizmus érzékenysége és stílushatása, amely A Magánossághoz című versében is érvényesül.
Csokonai ekkor csak 25 éves volt, de már belefáradt a rossz tapasztalatokba, a hiú reményekbe, a semmi jóval nem kecsegtető kilátásokba. Távol volt az otthonától (Debrecentől) és barátaitól is ekkor: a Dunántúlt járta, hogy támogatókat keressen versei kiadatásához. Így került Sárközy István főszolgabíró somogyi házába is.
De nem talált állást, reményt, biztos megélhetést költőként (első költőnk, aki költészetéből próbált élni). Ráadásul meghiúsult házassági terve is az 1797-ben megismert komáromi lánnyal, Vajda Juliannával, akit apja férjhez adott egy kereskedőhöz. Nagyrészt ez a csalódás, a kilátástalan jövőjű szerelem által okozott bánat állhat a vers születésének hátterében.
A Magánossághoz ihletforrásai között ott található a Sárközy alispán kisasszondi kúriáját körülvevő őspark vonzó szépsége, lelki fájdalmakat zsongító magánya. Csokonai hosszasan vendégeskedett Sárközy birtokán.
A költemény nagyon újszerűnek és merésznek számított a maga korában: összetéveszthetetlenül modern volt, hiszen a benne kifejezett szubjektív életérzés már a 19. század stílusirányzata, a romantika felé mutatott.
A Magánossághoz
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.
Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.
A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.
Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal –
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.
Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.
Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.
Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. –
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.
Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.
Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!
A Magánossághoz műfaja óda vagy elégico-óda. Hangneme kevert: az emelkedett, ünnepélyes hangnem fájdalmas mélabúval, szomorúsággal vegyül. A klasszicista érvelés és az érzékeny személyesség kettőssége figyelhető meg. Egyszerűség és emelkedettség, köznapiság és poétikusság, szentimentalizmus egyszerre és egyaránt jellemző rá.
Korstílus: a vers motívumai átmenetet mutatnak a preromantika és a romantika között. A rokokós, klisészerű tájábrázolás kellékei és az eleven természetképek együttesen vannak jelen.
A klasszicizmushoz képest újszerűségét az adja, hogy a szubjektum élményei jelennek meg (a klasszicizmus témákat verselt meg, nem személyes élményeket). Ez is már a romantika felé mutat.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
