Azért is szerette a császárt, mert II. József parancsba adta a katonáinak, hogy emberségesen bánjanak a hadifoglyokkal, a lakossággal pedig legyenek barátságosak, és megtiltotta a kegyetlenkedést és a fosztogatást.
Rajta, vitéz! c. versében mintha ennek a császári parancsnak a visszhangját hallanánk.
Rajta, vitéz!
Trombita zeng, dühög a paripák nyoma, durrog az ágyú,
Bőg, morog a levegő, püfög a föld, bömböl az elgyúlt
Bombi, az aprólék tűzfegyverek egyre ropognak.
Lóra legény! jön az ellenség, ránk hajtja kapóra
Veszni való seregét; résen kell várni vitézek!
Már elibek bukkant egy éppen rájuk irányzott
Bombi, meg is dobbantak ugyan; de megint iramodnak,
Meghökkent a halál tőlök, s ím ránk igazítja
Veszni való seregét; résen kell állni vitézek! –
Így vetik a dühögő szelek a moccanni szokatlan
Kősziklák derekához az oktalanul hömpölygő
Nagy tenger vizeit, melyhez dulakodva rohannak,
S elbődülve locsongnak el, ők is veszteket érik
Márvány mejjünkön. Nyomd bé, fiam, a süveged jól,
S rettentő kardod magyarán markodba szorítván
Rajta vitéz! Nagy szíved után, nagy lelked azonban,
Mely a győzöttön könyörűlő, nyomba kövessen.
Mivel a Habsburgok híve volt, Fazekas értelemszerűen gyűlölte az uralkodóház ellenségeit, különösen Napóleont. Kazinczy, aki örült Napóleon győzelmeinek, hibájául rótta fel Fazekasnak, hogy „forró barátja a németeknek.”
Ferenc császár idején Németalföldön a francia forradalmi erőkkel szemben igaztalan ügyért, saját szabadságuk ellen is harcoltak a magyar ezredek. Ekkor Fazekas Mihály már hadnagy volt. Most nem kaptak a császártól emberiességre intő parancsot, sőt, véres bosszúra buzdították őket a franciák ellen, amiért azok lefejezték XVI. Lajos királyt és feleségét, Marie-Antoinette-et, aki Habsburg-hercegnő volt.
Óriási áldozatokkal járt a háború, nagy elkeseredettség és sok kegyetlenség jellemezte. Végül az osztrák sereg vereséget szenvedett, Fazekast pedig gyűlölet és undor töltötte el a háború iránt, humanista érzékenysége visszariadt a terrortól.
Egy véres ütközet estvéjén serkent gondolatok című versében fellázad a háborúk létezése ellen, mivel a háború a szenvedés, a pusztulás és a nyomorúság forrása.
Egy véres ütközet estvéjén serkent gondolatok
Nyugosznak immár a mai nap baján
Áttört vitézek, durva veszély között
Görcsökre vont képek vonásit
Hogy szedi rendbe az édes álom!
Leng, lengj körűltök kellemes estveli
Szellő! legyezd el tőlük az érdemelt
Nyúgalmat is felháborító
Ostoba képzetek álmodásit.
Óh, kedves élet legsanyarúbb neme!
Ugyan mi szükség vólna reád, hahogy
Az ember e jó kis világot
S benne magát okosan szeretné?
Ha a kevélység hírt-nevet éhező
Lelkét nem a vér szomja hevítené,
S a kárhozandók útja helyett
Égre vivő nyomokat keresne.
Az érdemesnek hogyha segítsz ügyén,
Hatalmas ember! szebb nevet érdemelsz,
Mint aki felfúvalkodásból
Százezer atyjafiát levágat. –
Vitéz barátim! mink pedig úgy veszünk
E sullyos élet sok bajain erőt,
A vérpatak tengernyi árvák
S özvegyek átkai közt kerengő
Örvénye közt is, hogyha vitéz karunk
Patvarkodásból nem tesz erőszakot,
S tettünk jutalmát tiszta szívünk
Helybehagyó örömin keressük.
Emelkedett, tisztult hangú vers, a költő kerül minden rokokó díszítést. Fazekas férfikorának legkedveltebb antik versformája, az alkaioszi strófa itt jelenik meg először, s a költő mesterien aknázza ki az antik időmértékes verselés hatásait.
Belesűrít mindent ebbe a versbe: részvétet elnyűtt katonatársai iránt, pozitív egyéni erkölcsöt, a vérontás elvetését.
A verskezdet szemlélődő helyzetre utal. A költő részvéttel van tele a háború, az erőszak meggyötörtjei iránt, de a humánus felütés után tiltakozni kezd és elítél. Zsarnokellenessége a munkás emberséget, a hasznos alkotást állítja szembe a hódító tömjénezett alakjával és a hadidicsőséggel.
Elvont, morális tanulságot bontakoztat ki, ami klasszicista jelleg. Ezáltal csökken az intenzitás, Fazekas szándékosan visszafogja a hangot, kerüli a képet.
A verszárásban visszakanyarodik a kezdő képhez, hangja ismét felerősödik. Az utolsó 2 versszak egyetlen körmondat. A késleltetésből eredő feszültséget humánus záróelem oldja fel.
A vers rokon vonásokat mutat Radnóti Hetedik eclogájának fogolytáborával.
Búcsúzás a hadi élettől című verse igénytelen kis költemény, amelyben a bajtársi érzés őszintesége a megkapó.
Búcsúzás a hadi élettől
Isten hozzátok!
Vitéz barátok!
Kikkel míg harcoltam,
Testvér voltam.
Már kardot nem húzok,
Végkép elbúcsúzok
Véróltárotoktól
S zászlótoktól.
Az ég őrzéstekre,
És vezérléstekre
Kivánom, szüntelen
Légyen jelen.
A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
