Ámelihez című versében Fazekas kedvese elvesztését siratja.
Ámelihez
Veled való múlatásom
Táplálta életemet,
Tőled való elválásom
Sietteti végemet.
Ámelim! míg öleltelek,
Haláltól tudtam félni,
Miolta elvesztettelek,
Félek azóta élni.
Gondolám: e fa enyhébe
Hogy majd nyugalmam lelem
S ím könnyebbülés helyébe
Még kínomat terhelem.
E hely szerelmünk kezdését
Juttatja bús eszembe,
Hallom egy galamb nyögését,
S könnyek gyűlnek szemembe,
Amott, ahol a vízesés
Az ekhót fecsegteti,
Úgy tetszik, a csergedezés
Nevedet emlegeti.
De csak hasztalan lesem,
Senki sem száll ölembe;
Mivel Ámeli kedvesem!
Nem vagy itt, csak szívembe.
Nálad nélkül nem találom
E világban kedvemet,
S érzem, hogy a végső álom
Már altatja véremet.
De akkor is, édes hívem!
Ha éltem kell végezni,
Hogy szeret, azt fogja szívem
Utóljára érezni.
A vers talán fordítás vagy szabad átköltés franciából. Az igaz érzés nem tud kitörni a szentimentális közhelyek burkából. A kesergő szerelmi líra kötelező kellékeit vonultatja fel: a galamb „nyögése”, enyhet adó fa, vízesés, echo, sírig tartó szerelem, bánat. A túlzásokat azonban kerüli.
A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
