A Ruszánda-versek még kezdetlegesek, művészileg egyenetlenek, gyakran a régi átlaglíra módján szószaporítók.
Fazekas legkedveltebb versformája a hangsúlyos nyolcas és hetes sorok keresztrímmel összekapcsolt kombinációja. Rímes verseinek több mint harmadát ebben írta. Élénk ritmusú, pattogó ütemű, üde zeneiségű forma.
Fazekas szerette verseit játékos, humoros-epigrammatikus fordulatokra építeni, pl. a Még gyertyám el nem óltottam kezdetű versikében a költő Ruszándáról álmodik, s éppen át akarja karolni, de helyette hátizsákját öleli magához.
Még gyertyám el nem óltottam…
Még gyertyám el nem óltottam,
Tisztát akarván venni,
Mantlizsákom felbontottam,
S mellém találám tenni.
Hát egyszer lassu mozgással
Szobám ajtaja nyílik,
S rajta csendes suhanással
Egy rózsaszál benyílik.
Hogy magam aluttá tettem,
Lábujjhegyen lépeget
Ruszánda, megáll felettem,
S rám csókokat hinteget.
Amint pillám közt sejtettem,
Felém kezdett hajolni,
Ugyan miket érezhettem,
Ki ne tudná gondolni?
Tovább magam hogy titkolnám?
Karom kiterjesztettem,
S amint magamhoz kapcsolnám,
Az ágyról leejtettem.
Én leugrék megrettenve,
Hogy felkapjam lyányomat,
Mit kaptam fel, felserkenve?
Veress mantlizsákomat.
Fazekas szabványos rokokó udvarlóverseket is írt a parasztlányhoz, mert méltónak tartotta Ruszándát arra, ami csak kényes úri dámák osztályrésze volt. Ilyen rokokó udvarlóvers pl. A csermelyhez című verse.
A csermelyhez
Hová kis víz olyan sebessen,
Hová sietsz olyan szivessen?
A virágok, kik rád hajolnak,
S mintegy csókjaidér bókolnak,
Nem tartóztatnak egy cseppet is,
Sőt még kerülgeted őket is.
Apró cseppek! csillapodjatok,
Szörnyűség az, amint omlatok,
Vagy tán ti is felhevültetek,
S velem egyformákká lettetek?
Mégis, hogy egymást felleljétek,
Nem szükség, hogy így kergessétek,
Ha ama kis malmot éritek,
Ott egymást majd ölelhetitek,
Mátkátokat ott csókoljátok,
S a zubogón úgy bocsássátok,
Amelyen midőn lerepűlnek,
Sok apró ködöcskéket szűlnek.
Óh, ha ti is így kivánkoztok,
Tudom, hogy engem sem átkoztok,
Kinek a legforróbb szerelem
Egészen megfőzé kebelem.
Óh, miket bíznék én reátok,
De már elöllem elfutátok,
Ti egymást hancúzva űzitek,
S panaszimat nem is értitek.
Könnycseppjeim, kiket még lelek,
Menjetek el hát ti ővelek,
Majd a malomnál megálljatok,
Kerekére le ne fussatok,
Ott várjátok meg kedvesemet,
Ki öli s éleszti szivemet.
S ha vizet merít korsójába:
Fussatok bele hamarjába,
S ha inni felviszen szájára:
Csepegjetek szép ajakára.
Onnan lejjebb-lejjebb menjetek
S titkai közt enyelegjetek,
S míg nyájason csiklándozzátok,
Szivébe ezeket sugjátok,
Hogy egy bájoló tekintete
Minden nyúgodalmam elvette,
S megfosztott legfőbb vagyonomtól
Elszakasztván szabadságomtól.
Mondjátok, hogy e nagy kincsemet
Se kérem vissza, csak engemet
Tartson hivének annál fogva,
S nézzen egyszer rám mosolyogva.
A szerelem többnyire csak szentimentális regényekben töri át a rangkülönbségek korlátait, mégis Fazekasban volt annyi nemesség, hogy mint daliás huszártiszt ne könnyű zsákmánynak tekintse a szép parasztlányt, hanem ideállá emelje őt, és iránta érzett tiszta szerelméről versben is vallani merjen.
A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
