Szerelmi élményeiből született versei
Fazekas szerelmi költészetének két fő ihletője volt: Ruszánda és Ámeli.
Ruszánda egy moldvai román parasztlány volt, akihez a költő olyan udvarló verseket írt, amilyeneket csak kényes udvari dámákhoz szoktak. Az emberi egyenlőség mély tudata kellett ahhoz, hogy ideállá emeljen egy egyszerű parasztlányt ahelyett, hogy zsákmánynak tekintette volna.
23 éves volt, amikor először szerelemre lobbant a „moldvai szép” Ruszánda iránt
Ruszánda, moldvai szép című versében leírja találkozásukat. Éppen csatából érkezett a Foksánytól nyugatra fekvő hegyes vidékre, s még alig pihentek meg a csata után, amikor az oláh kislány édes tekintete rabul ejtette.
Ruszánda, moldvai szép
A nyúgodalomnak útján
Még nem is messze mentünk;
A borzasztó csata után
Még csak alig pihentünk;
A hadra feszült ereink
Még jól se lankadtak;
Tüzünktől felforrt véreink
Még el se csillapodtak:
Mégis mely gyenge mozgások,
Melyek bennem pezsegnek.
Egy harc után nem szokások
Igy verni sziveknek.
Óh hányféle indúlattól
Hányódunk és vetődünk!
Most a hadi ábrázattól
Talpig felhevitődünk:
Majd egy szép kép csillámjától
Lobbant fel egy tekintet,
Melynek igaz bírásától
Márs vasbottal elintett.
Most is a török puskája
Nem lőtt meg oly mérgessen,
Mint egy oláh kislyánykája
Rám tekintvén édessen.
Nem láttam én még vad fának
Soha ily szép gyümölcsét,
Egy havason nőtt oláhnak
Ilyen nyájas erkölcsét.
A Mahomed zord vitézze
Elfelejti vadságát,
Dühösségében csak nézze
E természet virágát.
Én is, ha magyar nem volnék,
Érte nevem letenném,
Vagy halnék, vagy megbomolnék
De Ruszándát elvenném.
Ha nem volnék, ami vagyok,
Lábom azt is igérte,
Hogy a Kárpátusok nagyok,
Mégis megmászná érte.
Oláhszűrt vennék magamra,
Kérges bocskort kötöznék,
Fejszét vennék a vállamra,
S a hegyekbe költöznék,
Ha kimennék a juhokkal,
Ruszándát is kicsalnám,
Talpig megraknám csókokkal,
Örömömbe befalnám.
Vess véget hazai hűség
E lágy gondolatoknak,
A puhának gyönyörűség,
Pálma kell a bajnoknak.
A vers kissé bőbeszédű, a barokkos szószaporításra emlékeztet, noha Fazekas tiszta, áttekinthető szerkesztése itt sem hiányzik.
Jól érzékelteti a felébredő és szenvedéllyé növő, kedves ábrándokat szövő, végül az ábrándokat a kötelesség szavával elűző szerelem belső logikáját.
A szenvedély festésében kerüli a korabeli költészetben szinte kötelező szentimentális túlzásokat, kerüli a sablont, a vértelen általánosságokat. A megénekelt lány nem holdvilágból és párából szőtt jelenés, hanem élő egyéniség, akihez egyéni élmények fűződnek.
A humanista udvarló költészet kelléktárából való frázist is (a kedves tüzes szeme megsebzi a szerelmes szívét) a valós körülményekkel olvasztja össze: „Most is a török puskája / Nem lőtt meg olly mérgessen / Mint egy oláh kis lyánykája / rám tekintvén édessen.”
A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
