Életre szóló nagy szerelme azonban Ámeli volt, akiről nem lehet tudni, hogy kicsoda. Francia, flamand, esetleg német lány lehetett, akit Fazekas a francia forradalmi háborúk alatt ismert meg.
A hozzá írott versek „líraibbak”, inkább csak a költő belső élményeiről szólnak. Ebből kifolyólag Ámelinek a versekből kirajzolódó képe elmosódottabb, mint Ruszándáé. Olyan, mintha testetlen ködkép lenne Ámeli alakja.
Az öröm tündérsége című vers élethűen érzékelteti a virgonc fiatal lány játékos kedvét. Fazekas teljesen nyíltan beszél a szerelem testi oldaláról, a természetesség nyelvén, nincs benne semmi a kollégiumi rokokó trágársággá fajuló erotikájából. Szerelmi viaskodásukat bensőséges humorral írja le.
Az öröm tündérsége
Egy szép nyári estvén, csak naplement tájba
Még környékünk szinte nem borult homályba,
Még a természetnek lángszínű bársonyja,
Amellyel elnyugvó napunkat bevonja,
Mutatta mennyei pompával terjedve,
Milyen nagy méltóság légyen vele fedve;
Még kevés csillagok tudtak erőlködni,
A napnak súgára alól kivergődni;
Még az apróbbakat, bár magát elvonta,
Hosszan utána nyúlt fénnyével bévonta:
Midőn gyepágyamról néztem fél-könyéken
E szép változást a szunnyadó környéken.
Mint a szivem, csendes vólt a levegő is,
A nap után bámult tán még a szellő is.
A diszhármóniás békák piánója,
A taktusra zúgó malom zubogója,
Vízibika, buggyok, füttyök, hápogások,
A pittyet cifrázó fürj-palattyolások,
Egy panasszát nyújtó kis fülemülének
Hangszálai között amint őgyelgének,
Az elfáradt erőt nyugvásra rengették
És a higgadt elmét andalgóvá tették.
Álmélkodva néztem e nagy játékszínbe,
Hogy a bölcs természet mennyiféle színbe
Hordja fel játékát a néző elébe,
S hányféle hangokkal zengedez fülébe.
Nemem méltóságát egészen érzettem,
Látván, hogy e mind ő érte van, s érettem,
Érzém, mely nagy lelkem állattársim felett,
Kikbe ily bölcset a fő bölcs nem lehellett.
Mi tudunk az égitestek közé menni,
A láthatatlanból megláthatót tenni,
Útját, messzeségét, nagyságát vizsgáljuk,
S a nagy természetet keresztül bujkáljuk.
Ez érzés felséges vóltával megtelvén,
S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén
Mennyezete alá mentem fás kertemnek,
És ott szabad folyást engedtem eszemnek,
Mely a nyughatatlan vizsgálás szárnyain
Túlszállt a halandó látás határain,
S a nagy mindenségnek már csaknem felette,
Lengvén, kis lakhellyét el is felejtette,
Már örök végzés szent kabinetjába
Csaknem belenézett az egek titkába.
Ily kis istenségnél főbb méltóságomba
Az elbújt Ámeli ugrik a nyakamba,
Csókot ígér, csak ne duzzogjak játékán,
S virágokat szór bé ingem hasítékán,
Azzal friss forgással a fák közt eltűnik,
S onnan is virágot szórni rám nem szűnik,
Most sehol se látom, majd elémbe lebben,
Senkivel se játszott még a zefír szebben,
Egyszer amint lopva hátam megé kerül,
Gyorsan megfordulok, s kezem közé kerül,
Már kikapni magát gyengén igyekezi,
Orcáját és mejjét rosszul védelmezi,
Szám és kezem veri, de nem nagy erővel,
És azt is többnyire csak a keszkenővel.
Igy hancúzván, mikor álmomba se vélem,
Megbotlok, eldűlök s ő is eldűl véllem,
S a zöld gyepen amint öszvebúnyolódtunk,
Látta az esthajnal, miként csókolódtunk,
De a „Lóra! Lóra” zajra felugrottam,
Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam?
A boldog szerelemről ez az egy Ámeli-vers szól. Csendes humor hatja át a költeményt.
A természet szépségén bölcselkedő költőt egyszerre meglepi a lány, és egy csapásra megfeledkezik filozófiájáról.
Fazekas Mihály ezt a verset tette Ámeli-verseinek élére. Rokonítható Csokonainak Az estve c. versével.
A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
