A lélek félelmetes, sötét szakadéka jelenik meg a fiú szavaiban. Egyre lázasabb képek törnek elő, egyre riasztóbbak a látomások (a tündérkirály puszta látványa – a fantáziaalak megszólal – hívogató csábítás – fenyegetés).
A fiú hallucinációjában a léleknek arról a tartományáról beszél, amelyről az apa tudni sem akar. Józan, hétköznapi magyarázatokkal próbálja elűzni a rettegést, a lélekből feltörő borzalmakat. Racionális érvei azonban elfogynak. Hallgatása jelzi kudarcát. A világ ésszerűnek hitt rendjébe tör be az irracionális félelem.
A vers forrása egy dán népballada Oluf királyról és az őt megkísértő-elveszejtő tündérlányokról.
Korstílus: romantika. (Goethe felfogása szerint: „Klasszikus: ami egészséges, romantikus: ami beteg”.)
A felvilágosodás racionalizmusát az apa alakja képviseli a műben, aki józan magyarázatokat ad a kisfiú lázas képzelgéseire. Mindent elkövet azért, hogy megóvja gyermekét a kísértetvilágtól. Ki akarja beszélni, mert ki akarja űzni kisfia lelkéből a feltörő borzalmat.
Fő kifejezőeszköz a fokozás: a gyermeki képzelet egyre lázasabb ütemben termeli a képeket.
Fő motívum: az éji viharban vágtató férfi (a Sturm und Drang egyik vezérmotívuma).
Nyelvezet: az apa és a fiú beszédmódja kapkodó, töredezett, nyugtalan. Ezzel élesen szemben állnak a Tündérkirály kerek, szépen megformált mondatai.
Vershelyzet: szélben, éjszaka, gomolygó ködben vágtat egy lovas. A lovas egy apa, aki védelmezőn öleli magához beteg kisfiát. A vers két valóságos szereplőjén kívül van egy képzeletbeli szereplő is, a Tündérkirály, aki a kisfiú vízióiban bukkan fel. A negyedik hang a történet mesélője.
Beszédhelyzet: a történéssort két forrásból ismerjük meg: a narrátor és a szereplők szövegeiből. Egyrészt a narrátor E/3. személyben közli az eseményeket, az ő szólama vezeti be és zárja le a történetet. Másrészt az eseménysor a szereplők közvetlen megnyilatkozásaiból, dialógusából bontakozik ki.
A cím a történet egyik szereplőjét, a kisfiú hallucinációjában megjelenő démoni alakot emeli ki. A Tündérkirály egy csalogató, elvarázsló, andalító és gyilkos fantáziaalak, akit az ártatlan gyermek képzelete teremt.
Fő kompozíciós elv: fokozás. A vers visszatérő elemekből építkezik: a kisfiú félelemkitörése – a démoni alak hívogatása – az apa nyugtató csitítása. Az ismétlődő mozzanatok egyre erőteljesebb, egyre borzongatóbb hatásúak.
A Tündérkirály 2 szerkezeti egységre bontható fel attól függően, hogy a narrátor szövegét vagy a szereplők párbeszédét olvashatjuk.
Az 1. egység (1. és 8. versszak) a narráció. A nyitóképben az elemekkel birkózó, fia életét mentő lovas alakja jelenik meg, s a történet végkifejletéről is a narrátor számol be (az embert próbáló vágta véget ér, a lovas úttalan utakon hazaér, de addigra gyermeke meghal).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
