A vers műfaja, verselése
Az Egy dunántúli mandulafáról műfaja formáját tekintve epigramma – igaz, a vers végi csattanó nélkül –, hangulatát tekintve azonban túllép az epigramma műfaján.
Olyan lírai és gondolatgazdag a vers, amilyen egy epigramma nem szokott lenni (az epigrammák inkább valamilyen szellemes megfigyelést tartalmaznak és csattanóval végződnek), ez a vers annál jóval igényesebb, érettebb. Ha összehasonlítjuk például Janus itáliai korszakának epigrammatermésével, szemmel látható, hogy Magyarországon érett nagy költővé.
Mivel a vers túlmutat az epigrammán, nem is tekintjük annak: bölcselkedő, érzelemgazdag hangvétele az elégia irányába viszi el, ezért elégikus epigrammának, vagy még inkább epigrammaformába sűrített elégiának szokták tartani.
Az epigrammákra jellemző feszes szerkezet és az elégiákra jellemző borongós-fájdalmas, töprengő hangvétel keveréke egészen sajátos karaktert ad a versnek.
Verselése disztichon (egy hexameter és egy pentameter sor), egészen pontosan négy disztichonból áll.
A vers értelmezése
A vers egy nem mindennapi látványt, egy „csodát” tár elénk, de Janus nem hozakodik elő azonnal a lényeggel: a vers fele tulajdonképpen késleltetés, amelynek során egyre fokozza az olvasó várakozásait, egyre növeli az izgalmakat.
Persze nem volna reneszánsz költő, ha nem az antik mitológia nyelvén fogalmazná meg mondanivalóját, így már az első sorokban antik utalásokat találunk.
A 15. századi humanista műveltségű, képzett olvasóközönség igényeit akkor lehetett kielégíteni, ha a látott valóságot (mandulafa), a mögé sűrített jelképiséget (költősors) és az antik példázatokat a költő egységbe foglalja, ez elvárás volt a humanista versekkel szemben.
Ezt a „szentháromság”-ot tilos volt megbontani, és Janus költészete, valamint ez a verse azért is különleges, mert a három dolog (egyéni sors, természeti kép és antik utalás) gyönyörűen összhangba vannak hozva egymással.
A verset tehát egy antik utalás nyitja:
Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,
Herkules se látott ilyet a Heszperidák kertjében… A korabeli olvasók jól ismerték a görög mondavilág kalandos történeteit, így tudták, hogy a Heszperidák vagy Heszperiszek négy nimfa, akik a föld nyugati szélén élnek, és csodás szépségű kertjükben aranyalmák teremnek.
Janus tehát a Heszperidák kertjének aranyalmát termő fáinál is nagyobb csodának nevezi a dunántúli mandulafácskát. És ezzel gyakorlatilag mindent elmondott.
A Heszperidák kertje ugyanis a létező legszebb hely volt, amit a 15. századi ember el tudott képzelni: Zeusz és Héra násza is itt zajlott. Így ha valamiről azt mondták, hogy még a Heszperidák kertjénél is csodálatosabb, az nagyon felfokozta a 15. századi olvasók kíváncsiságát.
Herkules (görög nevén Héraklész) történetét is jól ismerte a 15. századi közönség: Herkules Zeusz fia, aki mesebeli hőstetteket hajtott végre (s halála után istenné vált), egyszer azt kapta feladatul, hogy szerezze meg a kertből a csodálatos aranyalmát. Így kapcsolódik tehát egymáshoz Herkules és a Heszperidák kertje.
A második sorban a költő újabb mitológiai példával erősít rá az imént keltett várakozásra:
Hősi Ulysses sem Alcinous szigetén.
Ulysses nem más, mint Odüsszeusz, mi ezen a néven jobban ismerjük (a versben azonban a görög mitológiai hősöket is a latin nevükön említi a költő, mivel az itáliai reneszánsz képviselői érthető módon közelebb érezték magukhoz az ókori Rómát, mint az ókori Görögországot).
A humanista olvasók természetesen ismerték Homérosz Odüsszeiáját is és tudták, hogy Odüsszeusz az egész mediterrán világot bebolyongta, de sehol sem látott szebb kertet, mint a phaiákok szigetén, melynek királya Alkinoosz (akit a vers latinul, Alcinous néven említ) volt.
Ezen a szigeten jól gondozott, csodálatos fák voltak; nem véletlen, hogy Nauszikaa, a királylány is ezekkel a szavakkal igazította útba Odüsszeuszt: „…nyárfaliget, forrással, rét közepében: / itt van apám földrésze, virágzó kertje…”. Másodszor bukkan fel tehát a kert-motívum!
És a költő világossá és egyértelművé teszi az olvasók számára, hogy olyan csodás dologról fog ő most beszámolni, amilyet se a Heszperidák, se Alkinoosz kertjében nem lehet látni.
Tehát az első két sorban az antik görög-római mitológia képzelt tájai jelennek meg: az istenek aranyalmát termő fái, a phaiákok szigete – ezekhez méri Janus az általa bemutatandó csodát, és azt állítja, ez a sok mitológiai csoda mind semmi ahhoz képest, amiről ő most számot fog adni.
A figyelemfelkeltő hatást a tagadó szerkezetek (nem, sem) tovább erősítik, valamint fokozzák az olvasó várakozását és előkészítik annak a világraszóló csodának a leírását, amit a költő még mindig nem fedett fel.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
