József Attila: Óda (elemzés)

Az 1933-ban született Óda a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse (ezt maga József Attila írta róla). Ez az egyetlen szerelmi költemény, amit József Attila a Vágó Márta-szerelem és a Flórához írt szerelmi ciklus között eltelt tíz évben írt.

A vers keletkezésének apropója, hogy 1933 júniusában Lillafüredre hirdetett összejövetelt az IGE (Írók Gazdasági Egyesülete, olyan szervezet, mint ma az Írószövetség), és József Attila részt vett ezen a rendezvényen.

Itt ismerkedett meg dr. Szöllős Henrikné Marton Márta művészettörténésszel, aki egy válófélben levő csinos asszony volt, s ebből az alkalomból született az Óda. Ám az íróhét három nap után félbeszakadt Pakots József váratlan halála miatt, aki az IGE elnöke volt.

A vers címzettje tehát egy olyan hölgy, akit a költő alig ismert, mégis nagy erőket, nagy indulatokat mozgatott meg benne. Ugyanakkor a versből nem derül ki, hogy József Attila konkrétan kinek írta, a műben megjelenő nő nem köthető egy konkrét nő alakjához vagy konkrét személyhez.

Az Óda minden során szeretethiány, szeretetvágy érződik: a lírai én szeretne tartozni valakihez, szeretni valakit. Az a legfontosabb, az a legnagyszerűbb érzés, ha az ember szeret. Ám ez a vágy csak vágy marad: az álom soha nem teljesült be.

Ugyanakkor a vers szándékoltan több, mint a személyes vágy, személyes élményanyag kifejezése. József Attila ebben az időben nagy programverseket írt (Hazám, A Dunánál), és előre elhatározta, hogy megírja az Óda című költeményt is. Nagy belső feszültség volt benne, amit ki akart fejezni, és csak a téma kellett hozzá.

A versben megjelenik egy jellemző József Attila-i motívum, az anya-gyermek. Figyeljük meg, hol jelennek meg a mama-motívumok, és hogyan válik a személyes élményből egyetemes érvényű szerelmes verssé a költemény!

 

Óda

1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét –-
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!…

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját –
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált –
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!…

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

 

A nagy ívű szerelmi költemény egy helyzetleírással, helyzetképpel kezdődik. A cím egy műfajt jelöl: az óda emelkedett, magasztos, ünnepélyes, választékos, a líra műnemébe tartozó, hosszabb terjedelmű műfaj (írt ódákat Csokonai és Berzsenyi is). A vers azt mutatja, hogy József Attila sokat tanult az avantgardtól, de alapvetően klasszicizáló hajlamú.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!