József Attila: Óda (elemzés)

Az Óda összesen 6 nagy egységre tagolódik (5 számozott egység + egy zárójelbe tett „Mellékdal”), azok pedig további versszakokra bomlanak. A vers szerkesztő elve zenei: öt tétel + coda. Szerkezete spirális.

Az 1. egység a vershelyzet leírása: idilli táj, a beszélő felidézi a hölgy alakját. Impresszionista képek.

A vershelyzet a nyugodt szemlélődés békés csendjét sugallja. Estébe hajló nyári délután van, a beszélő fent a csillámló sziklafal tetején tűnődik, lehajló fejjel és lecsüngő kézzel. A beszélő a varázslatos tájat szemléli, és a táj elemeiből teremti meg a kedves alakját, aki egy törékeny és szép nő (homlok-levél, szoknya-szél, haj-törékeny lombok, fogak-kerek fehér kövek, nevetés-patak).

A 2. egység a szerelmi vallomás. A magánytól való félelem is megjelenik.

A szerelmi vallomás több a hagyományos szerelmi lírából ismert vallomásnál. A vers beszélője nemcsak felkavaró élményként éli meg a szerelmet, hanem egy olyan mágikus erőként, amely képes feloldani a magányt és értelmet adni az életnek, és segít harmonikusan beleilleszkedni a világba („ki szóra bírtad egyaránt / a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövő, fondor magányt / s a mindenséget”).

A 3. egység hasonlatok sorával illusztrálja a szerelem érzését. A beszélő kifejezi rajongását a hölgy iránt. Ez egy különös kötődés, amelyben az időtlenség, a kozmikus szerelem motívuma jelenik meg.

A 4. egység egy különös leírás az emberi szervezet működéséről. Érdekes, hogy egy szerelmi költeményben a szeretett nő leírásánál a költő sorra veszi a belső szerveket, az emésztést, a test belső részeit – erre korábban nem láttunk példát.

Ezzel a testiséghez is kötődik: férfi és nő örök egymásra hatása, az egymás megismerése iránti örök vágya, kíváncsisága fejeződik ki benne. A másik testi megismerése utáni vágy, a soha nem látott belső világa, a zsigerek, az elmúló test szintjéig. Hiszen ez mind te vagy. Azok a belső részek is, amelyek után a költő vágyakozik.

Így ebben is az a vágy fejeződik ki, hogy a beszélő szeretne kötődni valakihez. Imára emlékeztető gondolatokat is találunk.

A 4. rész vége felé a beszélő kijelenti, hogy a világegyetemet alkotó részecskékből állunk, és nagy, komplex képek következnek, pl. „csillagképek rezegnek benned” (a rezegnek szó érzékelteti, ahogy a sejtek, a nedvek, az egész élet, minden anyag összes atomja állandó mozgásban van). És a csillagok is mozognak, hiába látszanak stabilnak, állónak, örökké mozdulatlannak. Megjelenik a makrokozmosz-mikrokozmosz viszonya.

Az elválaszthatatlanság, az összetartozás tudata érződik ki ebből. Egyik se tud meglenni a másik nélkül, feltételezik egymást, sajátjuk a másik. És van ebben egyfajta törvényszerűség, amely eleve adott, általános, és mindig igaz.

Az 5. egységben eltűnik a nagy hevület, és marad a rideg, józan valóság: a beszélő visszazökken a valóságba, visszatér a vershelyzethez. Az érzéseket nem lehet szavakkal visszaadni.

„Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak”. A szavakat vérdarabokhoz hasonlítja. A szó megfoghatatlan, a vérdarab megfogható, koppan is, élet van benne, de elhalhat. Ami közös van a kettőben: a vér is, a szavak is belülről jönnek.

Az 5. rész 4. sorában nagy síkváltás következik: „A lét dadog, csak a törvény tiszta beszéd”. Megjelenik a rend utáni igény: elrendezni a dolgokat, fölfedezni a rendet a mikro-és makrokozmoszban. A létezés százszínű, ezerszínű. Ami egyformává tesz minket, az a törvény, a lényeg, az állandó.

A 6. egység mellékdalként kapcsolódik a költeményhez. Ebben hétköznapi vágyakat fejez ki a lírai én, ilyenek pl. a biztonság utáni vágy, az összetartozás átélésének vágya. Feltűnnek létfilozófiai gondolatok is: az élet alapvető szükségletei (fürdővíz, étel stb.) bizonytalanok, a költő számára elérhetetlenek. A zárlat népdalszerű, egyszerű.

A hat részre bontott versben sok a gondolattársítás, ez a szervezőerő benne. Nem klasszikus formaszerkezete van: a részek hol rövidebbek, hol hosszabbak, a versszakok terjedelemre nem egyeznek meg.

Ami a verselést illeti, az Óda zárlata szabályos, kétütemű, páros rímű, a többi része szabálytalan. A Mellékdal ötödfeles jambikus lüktetésű. A tempó lassú, formailag is szemléletesen visszaadja az emlékezés hangulatát (hosszú és rövid sorok váltakozása, pulzálása, áthajlások és gondolatjelek útján).