A vers felépítése ellentétező. Szerkezetileg 2 egységre bonthatjuk, melyeknek aránya aszimmetrikus (az 1. egység jóval hosszabb). Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a dolgot, akkor az első egység a címbeli boldogság, a második a címbeli szomorúság kifejtése. Ez a kategorizálás egyúttal értékhierachiát is felállít, hiszen a második rész az értékesebb a beszélő számára, vagyis az, amivel nem rendelkezik.
Ez azonban csak akkor igaz, ha a cím két jelzője között ellentétes kapcsolatot feltételezünk (képzeletben „de” kötőszót illesztünk be). Ha ez a viszony kapcsolatos („és” kötőszó), akkor a boldogság és a szomorúság két egyidejű, egyszerre érvényes, egymásba játszó minőség a versben, és a két szerkezeti egység között nincs hierarchia, egyik se tekinthető boldognak vagy szomorúnak. Mindkettő olyan értékről szól, ami viszonylagos. Ezt az értelmezést erősíti a szövegkép (egytömbűség): a két szerkezeti egység nincs külön bekezdésbe írva vagy strófákba szedve.
Az 1. egység (1-28. sor) egy idilli kezdés: a kenyér és a bor az úrvacsora jelképei. Leltárszerű felsorolást kapunk, hogy mi adja a költőnek a hétköznapok boldogságát: családi boldogság, anyagi biztonság, lakás, elért sikerei, elismertség (tízszer szerepel a „van” szó, ami birtoklást fejez ki). A lírai én látszólag magabiztos és harmonikus életet élt, már-már öntelt is.
Tele van minden földi jóval, megvan a család, telve a kamra, stb. Egyfajta polgáros melegség érezhető ebben. Olyan jó otthon ülni a polgári jólétben. Ám ez egy kicsit leülepedett, monoton biztonság. Még ismerik is őt, nem idegen Budapesten, köszönnek neki, sőt, előre köszönnek. Az emberek részvéttel viseltetnek a versei iránt, azaz meghatóan tud írni, költészetét szeretik, elismerik, tehát szakmai sikere is van.
„Szivem minek is szomorítsam?” – kérdezi már a vers elején. Mintha azt kérdezné: van feleségem, gyermekem, kérjek-e ennél többet? Ezzel a mondattal elárulja magát. Elárulja, hogy valami hiányzik, amit pedig nagyon akarna. Persze, ez nem lepi meg az olvasót: a címben levő, egymást tagadó jelzők miatt már eleve fenntartással olvassuk a sikerek és a megvalósult vágyak felsorolását.
Kicsit önironikus képeket is használ a felsorolásnál, pl. „nem kell kegyekért könyörögnöm”, „van villanyom”. Kicsit mintha lefokozná önmagát, ugyanakkor ezek mind játékos motívumok. Mintha azt kérdezné: de minek mindez? Mit ér mindez?
Érezzük, hogy most már ki kéne bukni valaminek, mert a köznapian indult vers egyre emelkedik. Az 1. egység felfokozott várakozást kelt.
A 2. egység (29-40. sor) a „de” kötőszóval kezdődik, amely hangváltást jelez. A lírai én eddig kifelé nézelődött, leltárszerűen számba vette a külsődleges örömeit, felsorolta mindazt a földi gazdagságot, amellyel rendelkezik. Ezután megáll, szemlélődik és befelé néz.
Amire az elején csak utalt a beszélő, azt most nyíltan ki is mondja: „nincs meg a kincs, mire vágytam”. Egy valaha birtokolt kincsről van szó, amire még most is vágyik.
Tehát valamit elvesztett. Akármi is az, nagyon hiányzik neki, és ez a hiány elbizonytalanítja az 1. egységbeli számvető felsorolást: valósággal eltörli, semmivé teszi az ott leltárba vett javakat, megkérdőjelezi az értéküket.
A vers itt zaklatottabbá válik: feltör a költő rejtett keserűsége, bánata. Zavartság, üresség, hiány, irányvesztés, tétovaság érződik. A záró rész uralkodó képe a hiányok hiányát érzékelteti: a lírai én megszállottan kotorász, kaparász, keresgél. Lázasan kutatja a kincset, amire valaha vágyott, és közben gyötrődik, kínlódik. A kulcsszó a „nincs” és a rá rímelő „kincs”.
A kincskeresés jellegzetesen a gyerekek kedvelt foglalatossága, itt tehát megváltozik a látószög. Ráadásul a képhez az éjszaka időtoposzt rendeli hozzá a költő, márpedig az éjszaka a szorongást, a vágyakat vagy valamilyen meghatározó bizonyosság hiányát fejezi ki. Itt összetettebb a képhasználat.
Úgy tűnik, maga a kincs megnevezhetetlen és azonosíthatatlan: még azt sem tudjuk, hogy konkrét tárgy, anyagszerű dolog vagy szimbolikus tartalom-e. Csak az biztos, hogy valami olyasmi, amit régen birtokolt a beszélő. Mert bár nem derül ki egyértelműen, hogy mi hiányzik neki, de az utolsó négy sor határozottan értékvesztésre utal.
A leggyakoribb értelmezés szerint valamilyen szellemi, lelki dolog elvesztéséről van szó, amit az ember gyermekkorban még birtokol, de felnőttként elveszíti.
A kincs, amire a lírai én vágyik, valószínűleg gyermeki kincs, és mintha már ő maga is elfelejtette volna, hogy mi az („jaj, valaha mit akartam”). Talán olyasmi, amiről gyerekkorában álmodozott, amikor még nem voltak felnőtt szerepei (gondoljunk a Mostan színes tintákról álmodom című versre!).
Valamilyen a vagyoni, földi dolgoktól távoli érték, valami tartalmasabb, teljesebb élet, lényegibb gazdagság. Mi lehet az?
- Talán a gyerekkori álmai. Lehet, hogy az a bánata, hogy a régi céljait nem érte el, a gyermekkori vágyálmok nem teljesülhettek, így nem lehet tökéletes a boldogsága.
- Vagy talán a gyermeki tisztaság az, amit elvesztett, és ez a tisztaság most hiányzik neki a lelki teljességhez. Talán úgy érzi, hogy a tárgyi dolgok, amelyek körülveszik, megrontották. A szerzés vágya kiölt belőle valami fontosat, amit a birtokolt anyagi javak nem pótolhatnak.
- Vagy talán a lelkesedés ez az elvesztett kincs (az első világháború vége felé vagyunk, ebben az időben kiábrándultak voltak az emberek).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
