A záró két sor egy lemondó, szomorú vallomás, mely a lírai én tehetetlenségét és a vágyak elérhetetlenségét sugallja. A beszélő nem találja, hogy hol a helye a világban, nem találja a nagy összefüggést. A földön otthon van, de az égben már nem…
Kosztolányi nyomatékosan szembeállítja az égi és a földi létet. Hétköznapias, lelkileg szegényes földi életünkben is vágyunk a lelkileg gazdag égi életre, de ez az álmunk soha meg nem valósul. Gyermekkorban közelebb vagyunk hozzá, mint felnőttként, ezért fogalmaz úgy a költő, hogy „már” nincs otthon az égben.
A kincset tehát értelmezhetjük úgy, hogy az egy e világon túli, a földi életben elérhetetlen dolog, a kincskeresés pedig valójában önazonosság-keresés és bizonyosságkeresés (ebben a jelentésben nem negatív dolog). Jelzi, hogy a költő szeretné megérteni önmagát, igénye van erre, de azt is jelzi, hogy nem minden mondható ki szavakkal, ragadható meg nyelvileg.
Itt a zárlatban megemelkedik a vers, a transzecendens felé emelkedik (az evilágon túli világ felé). Rá kell éreznünk, szívünk-lelkünk ott tart kapcsolatot a holtakkal. Az utolsó sorban egész más a vers atmoszférája.
A boldogság minden ember számára mást jelent, de mindenki – ahogy Kosztolányi is – a „kincset” keresi. Pontosan nem tudjuk meghatározni a szövegből, hogy mi is ez, tárgy vagy elvont dolog, de a keresés betöltötte a mindennapokat, ezért keserű a befejezés, a „nincs”.
A Boldog, szomorú dal verselése időmértékes: anapesztikus ritmus fedezhető fel benne. 9 szótagból álló, keresztrímes sorokból épül fel. Ezek jókedvet, könnyed vidámságot sejtetnek.
Az 1. egységben a vers ritmusa nyugodt, a felsorolás nem egy hadaró felsorolás. Édes-kedves új ritmusok vannak benne, és új a rímszerkezet is, ún. mozaikrím (hosszú szótagokon, 4-6 szótagon keresztül olyan rímek jönnek elő, amelyek több szóból tevődnek össze), pl. Borom is van – szomorítsam; feleségem – eleségem; rogyó fák – mogyoró, mák; egyszerű, jó takaróm is – jó-szívű jót-akaróm is.
Ez a rendkívül ritka rímfajta különös egybecsengéseket eredményez, s olyan versdallam keletkezik, ami nemcsak önfeledt boldogságot, hanem gúnyt, öniróniát is sugall.
Rengeteg az alliteráció is, az egymásra játszás, a merész asszonánc. Minden ritmikai szépség benne van a vers első egységben, aztán jön az a „de” és megfordul a vers iránya.
A 2. egységben az elégedetlenség, keserűség, önmarcangolás kifejezésére más stílust használ a költő. Itt ideges, zaklatott, laza szerkezetű mondatok tűnnek fel és felkiáltások utalnak a belső nyugtalanságra. Panasz és önvád robban ki a lírai én lelkéből, ami belső rímmel is ki van emelve („Mert nincs meg a kincs, mire vágytam.”)
A mű végkicsengése a kiábrándultság, a csalódottság, az elégedetlenség megvallása, és annak tudatosítása, hogy a nagyratörő gyermekkori álmok örökre csak álmok maradnak.
