A császár jellemzése szinte észrevétlenül átmegy a költő önjellemzésébe. Azzal, hogy Marcus Aurelius alakján keresztül bemutatja az eszményképét, Kosztolányi lényegében saját ars poeticáját, hitvallását, emberi és költői magatartását mondja el.
Kosztolányi fölemeli a szívét Marcus Aureliushoz, ez a gesztus kétszeresen is megtörténik: egyrészt a szoborszívhez, másrészt a császár emlékéhez emelkedik föl a költő.
A nagy írótárs előtti tisztelgés egy időre kiszakítja a lehúzó, nyomasztó valóságból, de megérzi a közte és ideálképe közötti mérhetetlen távolságot is. Az ő császári palástja rongyokra van szakítva, ő így kénytelen megtanulni az alázatot és a tűrést, és elszenvedni a mocskot.
Ezért esdekel, fohászkodik a zárlatban Marcus Aureliushoz, hogy hadd emelje fel hozzá még egyszer hitetlen, kétkedő szívét, s fogadja őt a császár testvéri szívébe.
A Marcus Aurelius erősen ritmikus, szabálytalan vers. Rapszodikus menetű alkotás, változó sorhosszúságú, rímtelen. Szabadversnek tűnik, de az erős ritmusok ott élnek belül, ott lüktetnek. Verselése időmértékes, jambikus lüktetésű (de choriambusok is találhatók benne). Az antik tragédiák kardalaira emlékeztet.
