A színes tinták képzete az írás örömével kapcsolódik össze. Az írásra való vágyat nagy erővel szólaltatja meg a költő: „mindig-mindig írnék”, „És el nem unnám, egyre-egyre írnék”. Az írásnak mint tevékenységnek tehát kitüntetett szerepe van, s az írás összeköti a gyermek és a felnőtt lírai ént is, hiszen a gyermekből költő-író lett.
A gyermeki levélírás (az anyának, a szerelmesének, a húgának) összekapcsolódik a művészi alkotás motívumával: a gyermek azt az esztétikai örömet éli át írás közben, amit majd a felnőtt költő az alkotás során. A zárlat nyomatékosítja az esztétikum örömét.
Az „írás” szó egyébként sokszor előfordul a versben, persze a lírai én gyermek, ezért pontatlanul használja a fogalmat: keveri a rajzolással (a madarat nem írni, hanem rajzolni kell). A japán betűk esetében viszont az írás és a rajzolás gyakorlatilag egybeesik, nem is annyira írni, mint inkább rajzolni kell a kandzsinak nevezett, kínai eredetű képszerű betűket.
A gyermeki vágy nyugtalanságát, türelmetlenségét, ahogy egyre jobban sóvárog a színes tinták után, az „akarok” ige, a túlzó számnevek, a halmozások és a gyakran előforduló „és” kapcsolatos kötőszó érzékeltetik. Telhetetlenül, mohón sorolja, hogy milyen színeket szeretne még. A színekben való korlátlan tobzódás öröme, sodrása viszi előre a verset. A korlátlanság annak köszönhető, hogy mindez csak képzeletben történik.
Érződik a keresés, a válogatás lendülete, ahogy a gyerek kitalálja a megfelelő színnevet, és egy-egy jelzőt is hozzá. Előfordul, hogy nem is talál színnevet, hanem csak jelzőket sorol, amelyek emberi tulajdonságokat jelentenek („szemérmetes”, „szerelmes”).
A színek a gyerek (és a költő) képzeletében önálló életet élnek, sajátos jelentést hordoznak: tréfás-lila, néma-szürke, szomorú-viola, stb. Az egyes színárnyalatok mind másfajta hangulatot és érzelmet fejeznek ki. Rimbaud A magánhangzók szonettje című verse juthat róla eszünkbe. A kép, a szín és az érzés elválaszthatatlanul összeforr.
A versbeli színszimbolika:
- sárga: a Kosztolányi-életműben többnyire az elmúlás, öregség kifejezője, itt a szerelmet társítja hozzá
- kék: a lánytestvérhez (húgához) társítja, mivel a keresztény színszimbolikában a kék Szűz Mária színe (a kék színt pontosítja is: „kék, de halvány” – itt egy pillanatra megakad a lendület, lassul a ritmus, és ott gyorsul fel újra, hogy „És akarok még”)
- arany: a megkülönböztetett szeretet színe (anyja iránti bensőséges viszony kifejezője), a szó hangalakja is emlékeztet az „anya” szóra. A színek hierarchiájának csúcsán áll, ez halmozott, jelzős összetételekben is megjelenik („arany-imát”, „arany-tüzet”, „arany-szót”), de ezek az összetételek vonatkoztathatók az írói tevékenységre is.
Az arany mint szín Kosztolányi minden művében pozitív értéket hordoz (nemcsak anyagnév, többnyire jelzőként áll); jelentéséhez a gyermekkor világa és a tapasztalaton túli szféra is hozzátartozik. A szegény kisgyermek panaszai kötetben az anya figuráján kívül az életeket mentő orvos figurájához is kapcsolódik.
Motívumok: Kosztolányi ikonikus, indexikus képeket használ, amelyek egy személyhez szólnak, de mindenki számára érthetőek (jelölt és jelölő, jel és valóság viszonya egyértelmű).
- „kacskaringós, kedves madár”: a szerelmi témájú népköltészeti alkotások visszatérő motívuma.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
