A 3. egység (17-28. sor) az elutasított költői kifejezésmódokat sorolja fel.
- csattanó (ld. Heinrich Heine): Verlaine az éles gondolati váltások és a szándékos hatáskeltés kiiktatására törekszik. Szerinte nem kell a versbe csattanó, elveti a szájbarágós, tanító jellegű verset, az erős színeket, a klasszicista verset.
- szónoklat (ld. Victor Hugo): Verlaine elveti az ésszerű felépítést, az érvelést és cáfolást, egyszóval a retorika eszközeit. Valójában nem a gondolatiság, az eszmeiség, hanem a retorika, az ok-okozati összefüggések keresése, a racionális határozottságok, egyértelműségek közlése áll tőle távol. Szerinte a dolgok átmenetiségükben, ködös mivoltukban jobban érzékelhetők, mint az egyértelműségek, a merev szabályosságok keretei között.
- rím: Verlaine elveti a tiszta rímek használatát, mivel a tiszta rím kemény, feszes, indulószerű hangzást ad. Ő az árnyalatokat, a finom pasztellszíneket szereti, versei gyengéd tónusúak, ezüstös, tüneményes fuvola hangzásúak. Nem szereti az érces, kemény hangot, s túl direktnek tartja az egyértelmű, tiszta rímeket. A sejtelmes, finom átszövődéseket kedveli.
A 4. egység (29-36. sor) a vers zárlata. Visszatér az alapgondolat, miszerint a költészet feladata az érzelmek, hangulatok közvetítése. „A többi csak irodalom.” Ez a vers végén a poén, a csattanó (persze, Verlaine ezt olyan lekicsinylően mondja: magasabb rendűnek, magasabb esztétikai értékűnek tartja a saját költészetét, mint a régebbi irodalmat. Tehát az „irodalom” szó itt az irodalmi hagyományt jelenti).
A költőnek tehát nem gondolati tartalmakat kell kifejeznie, és a nyelvet fel kell szabadítani az értelem uralma alól (ami egy impresszionista célkitűzés). A vers szerkezete, milyensége, a szóhasználat, a retorika, az ok-okozati összefüggés felállítása, a kérdések és válaszok, ez mind csak irodalom szerinte. A lényeg az, amiből a költő merít, vagyis maga az élet, a költészet az életből táplálkozik.
Ugyanakkor a versben megfogalmazott program és a vers konkrét formája között ellentét feszül, hiszen retorikus kifejezésmód jellemzi a művet: felépítése világos, logikus, érvelése meggyőző. Ráadásul stílusát felkiáltások, felszólítások, kérdések élénkítik, és poénnal, csattanóval zárul.
A Költészettan verselése időmértékes, sorai jambikus lejtésűek, rímei tompán összecsengő asszonáncok. Lágy, finom zeneiség jellemzi.
Verlaine érdeme, hogy az ő felszabadulást sürgető költészetfelfogására szükség volt ahhoz, hogy a 20. század súlyos, zárt, végletesen sűrített filozófiai költészete kifejlődhessen. Ugyanis Verlaine költészetfelfogása fordult át a 20. században a saját ellentétébe, és hajlott el a felelősségtudat mélyebb és szenvedéstelibb átélése felé.
Költészettana a 20. század magyar költőire, többek közt József Attilára is hatott, ez érezhető pl. József Attila Ars poetica című versében, amelynek első két sora mintegy összefoglalja és újrafogalmazza Verlaine költészetfelfogását: „Költő vagyok. Mit érdekelne / engem a költészet maga?” (Ebben Verlaine kicsit gúnyos, kicsit megvető verszárlata cseng vissza: „A többi csak irodalom.”)
