Szerkezetileg 7 egységre osztható fel:
Az 1. szerkezeti egység az első 8 sor, melyben Petőfi összeveti az alföldi sík tájat a hegyvidékkel, és az alföldet dicsőíti.
A 2. szerkezeti egység (9-18. sor) a szabadságot dicsőíti, amelynek a puszta a szimbóluma.
A 3. szerkezeti egység (19-28. sor) a romos csárdát mutatja be, amely az időt, a mulandóságot szimbolizálja.
A 4. szerkezeti egység (29-48. sor) a múltba tekintő, epikus rész, amely leírja, hogyan épült meg a csárda egy összedőlt templom köveiből. Egészen a török hódítás koráig tekintünk vissza, amikor az oszmánok teljes városokat romboltak le.
Az 5. szerkezeti egység (49-66. sor) egy népi életkép, melyben Petőfi a csárdában egykor mulatozó, ma már halott emberek alakját idézi meg. A romantikus érzelmektől túlfűtött versnek ez a része realista, még a hangnem is megváltozik, a nép lelki derűjét és bölcs humorát közvetíti.
A 6. szerkezeti egységben (67-84. sor) a megszemélyesített csárda az időhöz könyörög kíméletért, amely azonban nem kegyelmez neki. A költő leírja, milyen pusztítást végzett az épületben az idő, aztán a sas-metaforában megjeleníti önmagát, amint a mulandóságról gondolkodik.
A 7. szerkezeti egység (85-88. sor) a vers utolsó 4 sora, amely a szerelemről szóló ábrándos tündérjáték: eszerint az ember a szerelem által érintheti meg a végtelent, győzheti le a mulandóságot.
A versben megjelenő túlfűtött érzelmek és az ellentétezés (élet-halál, végtelen tér-véges, múló idő) romantikus vonások, de Petőfi realista elemeket is vegyít a költeménybe (főleg a csárda népes vendégseregének leírásakor), mivel nem volt oda a romantikáért, meg akarta haladni a romantikus életérzést.
Jókedvűen, magasztosan indul a költemény, az alföldi táj dicséretével. Petőfi, akárcsak Az alföld című versében, összehasonlítja a hegyvidéket és a síkságot, de úgy, hogy mindkettőt egy hasonlatba ágyazza: a hegyvidék olyan, mint egy könyv, a síkság olyan, mint egy levél.
A vers egyik kulcsszava a szabadság, amely – ellentétben Az alfölddel – már politikai értelemben vett szabadság is.
Az alföldi táj végtelensége a korlátlan szabadságot idézi fel, ezért Petőfi úgy érzi, szeretne mindig itt lenni, és olyan szabadon élni, mint Arábiában a beduinok: „Itt szeretnék élni a puszták közepin, / Mint Arábiában a szabad beduin.”
Aztán kiderül, hogy a puszta közepén magányosan egy romos csárda áll, ezt az épületet nézve komor gondolatok rohanják meg a költőt.
Eltűnődik, milyen emberek szállhattak meg, mulathattak itt a múltban és mitől lett ilyen romos ez a csárda. A történelmi hányattatásokra (pl. a török támadásra) emlékezik: „Itt régente falu avvagy város állott,/ Míg nem nyögte hazánk a török rabságot”.
Némileg szentségtörőnek tűnhet a gondolat, hogy a csárdát egy összedőlt templom köveiből építették, de a költő szerint mindkét épületben lehet Istennek tetsző életet élni, sőt, a csárdák vendégserege olykor tisztább szívű, mint a templomjáró hívek: „Itt és ott élhetünk az isten kedvére; / S láttam én csárdákban tisztább szíveket már, / Mint kit naponként lát térdepelni az oltár.” Itt a vers hangvétele fölényeskedővé, hetykévé, játékosan kötekedővé válik.
Ezután kocsmai életkép következik, melyben a csárdát látogató különféle népi alakok jelennek meg (pl. szegénylegények, vándorok, zsidók stb.), itt tehát a múltba révedünk vissza, majd jön a gondolat, hogy ezek az emberek már mind halottak, és egy váltással visszatérünk a jelenbe.
De nemcsak a csárda egykori vendégei halottak, hanem maga az épület is pusztulásnak indult: egy sír szélén álló öregembert juttat eszünkbe, aki még egy kis életért könyörög, mert tudja, hogy hamarosan meg kell halnia. A megszemélyesített csárda úgy könyörög az időhöz, hogy kímélje őt meg, mint egy népi figura, egy paraszt az urához: levett kalapját a kezében szorongatva, alázatosan.
A vers zárlatában egy sas jelenik meg, amely mintha a mulandóságról gondolkodna. Ez a sas maga a költő: „Egy mogorva sas űl a gém tetejében. (…) / Fönn űl és merően maga elé bámul, / Mintha gondolkodnék a mulandóságrul.”
A befejező verssorokban a reménytelen szerelem, az elérhetetlen kedves utáni vágy kap hangot a tájfestés eszközeivel: a nap és szeretője, a délibáb a szerelem tünékenységét és mégis örök voltát jelképezik.
A versből érezhető egyfajta világfájdalom, a szenvedély hőfoka romantikus, sőt szentimentális életérzést közvetít. Petőfi egy válságkorszak kezdetén írta (nem sokkal a Felhők ciklus előtt), amelyben magánéletileg is mélyponton volt (nem volt se állása, se pénze, ráadásul szerelmi csalódás érte), és alkotói válságba is zuhant.
Részletesebb elemzés ITT olvasható.
