A 4. versszakban a költő felidéz egy beszélgetést, amely Júlia és közte zajlott le. Emlékezteti a lányt, hogy azt mondta neki, soha senkit nem fog szeretni:
Mondád – és nem is reszketett beszéded –
Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz.
Petőfi csodálkozva, hitetlenkedve, szemrehányóan idézi fel ezt, sőt, felelősségre vonja miatta a lányt, hiszen elhatározása ellenkezik a természet törvényeivel, de főleg az ő vágyával, aki azt szeretné, hogy Júlia viszonozza érzelmeit.
Ezután azonban engedékenyebb hangnemre vált, és Júlia szemszögéből próbálja megnézni, mi lehet az oka ennek a különös elhatározásnak.
Az 5. strófában éri el tetőpontját a vers szenvedélye, pátosza. Petőfi érzi, hogy sikere azon múlik, hogy meg tudja-e győzni a lányt, hogy fogja fel úgy az életet, ahogyan ő: bátran, merészen, forradalmasan – és merjen szeretni. Szóval azt akarja, hogy Júlia hozzá legyen hasonló, vegye át az ő szemléletét.
Szendrey Júlia 17 éves korában, nem sokkal Petőfivel való megismerkedése előtt kezdett naplót vezetni, és a naplójából az derül ki, hogy életkorát meghazudtoló bölcsességgel gondolkodott a szerelemről. Nem lehet tudni, mennyi volt a személyes tapasztalat, és mennyi az olvasmányélmény abból, amit leírt, volt-e valami csalódása, de végkövetkeztetései nagyon pesszimisztikusak és lemondóak.
Naplója szerint úgy gondolta, a fiatal lányok, amikor kilépnek a világba, tiszták és jók, és szenvedélyesen kezdenek szeretni, de miután csalódnak, mert akit szerettek, könnyelműen elhagyja őket, szívük puszta önvédelemből elzsibbad, kihűl és magába zárkózik.
Júlia magatartásának tehát ez a gondolkodásmód a nyitja, ezért volt tartózkodó Petőfivel, ezért rejtegette az érzelmeit és próbálta visszafogni szenvedélyét. A költő pedig Júliának éppen ettől az önvédelemre épülő viselkedésétől szenvedett legjobban, ezért próbálja rávenni, hogy bezárkózás és lemondás helyett válassza a kockázatást és a bátorságot.
Júlia bizalmatlanságát egyébként fokozta, hogy Petőfi költő volt. Ismerte költeményeit, más lányokhoz írt szerelmes verseit, és nehezen hitte el, hogy pont ő lesz az, aki többet fog jelenteni Petőfi számára és akinél a költő meg akar majd állapodni. Általában is félt a csalódástól, de különösen tartott Petőfi állhatatlanságától, bizalmatlan volt a poétával szemben.
Szeszélyesnek tűnő, változékony viselkedése nem közönyt leplezett és nem is hiúság vagy kacérság volt az oka, hanem félelem. Akarta is, nem is ezt a szerelmet.
Petőfi sejthette ezt, vagy talán maga a lány árulta el neki, mert a versbe is beleírta:
Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli,
És aztán vissza többé nem szerezheted?
A költőnek tehát a lány kételyeire és félelmeire kell választ adnia, és ő egy új, nagyszerű életideált fogalmaz meg Júlia számára.
Nem sírig tartó hűséget, biztos boldogságot ígért, mint a fiatal szerelmesek általában, mert az áltatásnak még a látszatát is kerülni akarta. Az 5. strófában megengedi, hogy Júliának igaza van, ha arra is gondol, hogy csalódhat, hiszen ezt nem lehet kiküszöbölni, ez bekövetkezhet:
Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál,
Ám, nem szeretni, oknak ez kevés;
A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál,
Hidd, többet ér az élő szenvedés.
A költő nem ígér biztos jót, biztos örömet, de megállapítja, hogy a tétlen, céltalan, semmi-életnél, a vegetálásnál minden mást magasabbrendűnek tart. Inkább szeressen, csalódjon és szenvedjen, mint hogy szerelem nélkül, dermedt mozdulatlanságban és hidegségben éljen.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
