A vers 11 nyolcsoros versszakból, összesen 88 sorból áll. Verselése időmértékes. A strófák első fele hatodfeles és ötös, második fele hetedfeles és hatos jambusi sorokból áll.
A nagy lélegzetű költemény filozófiai kérdéseknek is teret enged. Petőfi már a kezdő sorokban számba veszi személyes tapasztalatait, önvizsgálatot tart és általános igazságokat fogalmaz meg.
Az 1. strófában a szerelem gyógyíthatatlanságát, sőt, pusztító hatalmát állítja szembe az ábrándok mulandóságával. A szerelem értékesebb a költői ábrándnál, és ellentétes vele. A költői ábránd ugyanis olyan érzés, amely nyomtalanul elmúlik, míg a szerelem maradandó:
Ha szerelem lett volna keblem hullámzása,
Időknek multával sem nyúgodt volna el.
Petőfi hitte, hogy az igazi szerelem örökké tart, függetlenül attól, hogy viszonozzák-e. Ha nem tart örökké, akkor nem volt igazi szerelem.
A vers epicentruma itt van, az első versszak 7-8. sorában, amely kimondja, hogy a szerelem olyan ellenállhatatlan természeti erő, amellyel szemben az ember tehetetlen. Petőfi fogalmai szerint „halálos” érzés, amely nem múlik el, holtig tart, pusztít és a halálba sodor.
A 2. strófa egy nagy lírai vallomás arról, hogy milyen halálos veszélyt rejt az emberre fék nélkül rázúduló szerelmi szenvedély: Petőfi a rohanó vízáradat metaforájával érzékelteti.
Most értem én csak e szilaj folyóra.
Mint von magával, mint von, mint ragad!
Az ismétlődő felkiáltások a fokozás eszközeként azt éreztetik, hogy a szerelem egyre növekszik és a költő egész lényén elhatalmasodik.
Ezért a világ felé fordul, környezetét is bekapcsolja a versbe: ezt a T/2. személyű „kiáltsatok” és a harang-metafora azt fejezi ki, hogy a lírai én önmagán már nem tud segíteni, ezért másokra van utalva.
Kiáltsatok rá a harangozóra,
Hogy verje félre a harangokat;
Nagy a veszély, s talán majd mentésemre jőnek…
A harang félreverése mint a nagy veszély elhárításának eszköze majd A Tisza című versben is meg fog jelenni. Tehát nagy a veszély, a feszültség eléri tetőpontját, de él a remény is, hogy valaki megmenti a szenvedő költőt. A harang azonban nem az árvízveszélyt jelző valóságos harang, Petőfi más közegbe helyezi a képet: szíve a félrevert harang, és a szeretett lány nem jött megmentőnek.
Mintha önkívületi állapotból térne magához, visszaérkezik a rideg valóságba, hangja elhalkul.
De nem adja fel a harcot, a 3. versszakban elkezdődik a küzdelem, az ostrom, a költő valóságos élethalálharcot vív a boldogságért.
A 3. strófa egy fájdalmas-szelíd hangvételű szemrehányással kezdődik: Petőfi megszólítja a szeretett lányt, és egy drámai párbeszéd veszi kezdetét.
Oh lyány, oh lyány, hogy rám ily bánatot hozz,
Nem olvasám sejtésim könyviből!
A költő Júliának a múltban tanúsított magatartására reagál, de amit mond, a jelenben is érvényes. Az első találkozások során közel engedte őt magához a lány, de csak azért, hogy a változás, a kétféle viselkedés ellentéte annál kínzóbb legyen:
Azért vontál csak oly közel magadhoz,
Hogy megvakúljak lelked fényitől?
A „lélek” szó Petőfi udvarláskor használt szókészletének legrangosabb szava, minden külső és belső szépség a lélekben összegződik a számára.
Júlia lelkét a Nap vakító fényéhez hasonlítja, de negatív tulajdonságát is a Nap képével fejezi ki: a forróság, a fény tetőfokát jelentő Nap kihűlésével utal a lány érzelmektől mentes szívére:
De amily hideg lesz a nap, ha minden élet
Kifogy, kihal kebléből, kebled oly hideg.
Ez kettős ellentétezés. Petőfi szembeállítja a lány fényes lelkét és hideg szívét.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
